Apály vagy dagály? (Kazincbarcikai országos amatőrszínházi találkozó)
Kétévenként Kazincbarcikán rendezik meg a legjobb magyar amatőr színpadok országos találkozóját; a borsodi iparváros az idén július 2-6. között adott otthont a tizennégy magyar és négy külföldi együttes bemutatóinak.
A fesztiválról egyéb elfoglaltsága miatt hiányzott néhány jelentős társulat (Szkéné, Pinceszínház, Universitas), így a mezőnyről nem mondható el, hogy reprezentálta a hazai amatőr mozgalmat, hogy a találkozónak volt egyfajta elit jellege.
Szellemében a kazincbarcikai fesztivál nem adott valami megnyerő képet a mozgalomról. A már említett elit jellegnek, a díjazásnak, a megmérettetés fontosságának a tudata olyan mesterséges és mesterkélt közeget teremtett a résztvevők körében, ami ugyancsak távol áll az amatörizmus hétköznapjaitól és vélt céljaitól.
Arról viszont egyértelmű jelzéseket kaptunk, hogy a legjobbnak ítélt amatőr színpadok merre haladnak, miféle tartalmi, formai problémák fogalmazódnak meg műsoraikban, s milyen eredménnyel. A látottak alapján úgy tűnik, vége a vásári komédiák, az oratorikus játékok, a szatirikus közéleti darabok korának: az előadások többsége általánosabb síkon szólt az emberi kapcsolatokról, a huszadik századi személyiség konfliktushelyzeteiről. A direktebb megfogalmazást áttételesebb közlésmód váltotta fel, az együttesek jó része a pszichologizálás iránt mutatott különleges hajlamot.
Alapanyagát tekintve hat csoport műsora kötődött közvetlenül a magyar történelemhez vagy a mai valósághoz, amiből arra lehet következtetni, hogy az együttesek többségét jelenleg jobban izgatják elvont stiláris és formai kérdések, mint saját helyzetük, világuk, viszonylataik megfogalmazásának kényszere.
Jellemzőek a kiindulópontok. Prózai és verses irodalmi anyag adaptációjával jelentkezett a legtöbb csoport, így a budapesti Hurka színpad (Le Clezio: Terra Amata, a szegedi Medicus színpad (Brahimir Stepanovic: Fölbe némult száj), a tatabányai Bányász színpad (Szilágyi István: Kő hull apadó kútba), a Nyíregyházi Tanárképző Főiskola színjátszó stúdiója (José Triana: Gyilkosok éjszakája), a budapesti Nyílt színház (Weöres Sándor: Psyché), a kazincbarcikai egészségügyi szakközépiskola diákszínpada (Weöres Sándor: Csalóka Péter). Klasszikus színművet mutatott be a debreceni színjátszó stúdió (Csehov: Leánykérés), mai darabot tűzött műsorára a győri Theátrum (Péter Shaffer: Equus) és a KISZ Központi Művészegyüttes színpada (Wehner Tibor: Ki akar itt éjszakai portás lenni?). Történelmi életképet szerkesztett a hódmezővásárhelyi gimnázium diákszínpada (Bethlen Gábor udvarában), operát dolgozott fel a budapesti Intermezzo együttes (Gluck: A rászedett kádi). Önálló művet minössze három színpad mutatott be: a budapesti Utcaszínház (Hegedűs Tibor: Műmama), a szegedi Egyetemi színpad (Árkosi Árpád: Nyilvántartás) és a debreceni Unió munkásszínpad (Tóth Dénes: Rodiniána).
A témaválasztás, a bemutatott darab gondolatisága kétségtelenül jelzi egy csoport törekvéseit, de azt végső soron a megvalósítás minősége méri. A kazincbarcikai előadások kifejezőeszközei ugyan széles skálán mozogtak (a realista stílustól az abszurdoid játékmódig, a monodrámától a „totális színházig"), de meghökkentően újszerű megoldásokkal nem találkoztunk. „Rendes" színpadon hat előadás játszódott, a többi tornatermet, pincét választott helyszínéül. Nem esztétikai kérdés, de nem is az áramszolgáltatás hiányosságaié, hogy majdnem minden produkció sötétben kezdődött (néhány a végére sem világosodott meg). Igen nagy szerepet szántak az együttesek a közönség bevonásának, aktivizálásának; ez legjobban a Hurka színpadnak sikerült: az előadás végén feltálalt teáért és zsíros kenyérért heves tülekedés folyt.
Egészében véve a fesztivál elmaradt a várakozástól: nem volt egyetlen hibátlan előadás, s igazi színházi pillanat is kevés akadt. Hol dramaturgiai döccenők, hol rendezői baklövések, hol dilettáns alakítások zavarták a műélményt. Lehetetlen 14 előadást akár csak tőmondatokban is elemezni, de summázásként annyi megállapítható, hogy a kőszínházak pozícióit egyelőre (sajnos) nem fenyegeti veszély az amatőrök részéről. Még az itteni j legjobb együttesek munkájában is olyan alapvető szakmai fogyatékosságok fordultak elő, amiket nem fedhet el a szándék és a vállalás nemes fénye, a befektetett munka verejtéke. S ez azért sajnálatos, mert a meghívott csoportok fele múltjában és jelenében is komoly értékeket képvisel.
Éppen ezért a legtöbb tanulsággal a délelőtti szakmai értékelések és viták szolgáltak. Itt – kard ki kard – szókimondó véleménycsatározások folytak. Kiderült (?) például, hogy a mozgalom vezetésében személyi ellentétek bujkálnak, hogy az értékelésben-kiválasztódásban érdek-összefonódások érvényesülnek (amatörizmus?!), hogy ki-ki mennyire másként látja s közelíti meg a műkedvelő színjátszást. Világossá vált az is (legalábbis számomra), hogy amatőrizmusnak csak addig van értelme, ameddig a fő hangsúly az öntevékenységen, a személyiségfejlesztésen, a közösségformálásban van, s nem a művészutánpótlás-képzésen, a profizmus sikereire kacsingató művészkedésen.
A kényszerűen rövidre fogott beszámoló végén szólni kell a debreceniek szerepléséről. Már önmagában az is nagy elismerés, hogy a megyéből két csoport kapott meghívást, ráadásul az egyik díjjal térhetett haza. Mindkét együttes sikert aratott: az Unió mozgásfantáziája élénk vitákat váltott ki (követhető irány-e vagy zsákutca?), mindenesetre beszéltek róla; a zsűri a színjátszó stúdió Csehov-előadását is bírálta, de a közönség fenntartás nélkül élvezte a kedves komédiázást.
Egyébként a fesztivál díjait az Utcaszínház és a Hurka színpad (6-6000 Ft), valamint a debreceni színjátszó stúdió és a nyíregyházi együttes (4-4000 Ft) kapták. Mellettük még a szegedi Medicus színpad, a Nyílt színház, az Unió és a szegedi Egyetemi színpad érdemel külön említést.
(Hajdú-bihari Napló, 1980)