Bábügy

Egy ideje mind gyakrabban teszik fel kisgyermekes deb­receni szülők a kérdést: mi­lyen el­fog­laltságot biztosítsa­nak csemetéiknek a hét vé­gén, hová vigyék őket szóra­kozni, miféle kultu­rális mű­sorral elégítsék ki mese- és látványigényeiket?

Az életkori sajátosságokból adódóan a 3-10 éves gyere­kek talán legkedveltebb, leg- izga­tóbb örömszerzési forrása a bábszínház, bábelőadás. Sokszor azonban hiábavaló a töprengés: Debrecen, ez a kétszázezres nagyváros elfe­ledkezni látszik e korosztály kulturális igényeiről; alig-alig kínál érdemben számba jöhető, színvonalas bábelőadáso­kat vagy szerkesztett műsoro­kat a gyerekeknek. Nem cso­da, ha a szülői töprengések­ből elégedetlen fejcsóválások, majd ingerült kérdések lesz­nek, amelyek meg nem neve­zett címzettjei a város műve­lődési életének irányítói: va­jon mi az oka az áldatlan helyzetnek, s mit tesznek az illetékesek a hiány megszün­tetéséért?

Gyermekcipőben

Nem könnyű egyértelmű választ adni ezekre a kérdé­sekre. Még akkor sem, ha ezt a választ – önkényesen, de kényszerűségből – a bábelő­adások ügyére szűkítjük. Tudjuk, hogy a bábelő­adás csupán egyik formája a gyer­mekekhez szóló műsoroknak, de arról is van tudomá­sunk, hogy egyes országokban a bábozás önálló művészeti ág a kulturális élet szerkeze­tében. Ma­gyarországot csak jóindulattal sorolhatnánk eme országok közé. Termé­szetes hát, hogy akkor, ami­kor Debrecenben a rendsze­res bábműsorok hiányának okait kutatjuk, a bábozás te­kin­télyének növelése, nagy­korúvá avatása mellett is szólni kívánunk; mert úgy véljük, a változás esélye et­től elválaszthatatlan; ponto­sabban ennek függvénye.

Mindjárt azt is tisztáznunk kell azonban, hogy a bábozás mint tevékenység nem merül ki az amatőr és hivatásos csoportok működésével. Az óvodától az iskoláig éppen mostanság növekszik meg szerepe a nevelésben, a gyer­mek személyiségének formá­lásában, a szakköri életben, s ennek hatása évek múltán bizonnyal érződik majd. A ma gyermekei­nek tehát vannak ismeretei, sőt élményei a bábozásról; de azért azt is látni kell, hogy ezek az élmények – pedagó­giailag bármennyire fontosak is – nem pótolhatják a mű­vészi színvonalú bábelőadá­sok érzelmi-gondolati sugár­zását.

S hogy ebben milyen formá­ban részesülhetnek a gyere­kek? Fogyatékos lehetősége­ikkel együtt is sokat tehetnek ezért az amatőr mozgalom is­kolákban, művelődési házak­ban szerve­ződött, műhelyjel­leggel működő csoportjai. E csoportok eredményessége döntő mértékben a vezetők szakképzettségén, rátermett­ségén múlik. Ha belepillan­tunk a statisztikába, láthatjuk, hogy Hajdú-Bihar megyében jelenleg 61 bábvezetőt tarta­nak nyilván (ebből 20 debre­ceni), csoportja azonban mindössze 28-nak van (10 Debrecenben). S ha azt is tudjuk, hogy a vezetők közül 1982 nyaráig csak 8 rendelke­zett C és B kategóriás minő­sítéssel (28-an ekkor szerez­tek alapfokú képesítést), el­képzelhetjük, hogy milyen hatásfokkal dolgoztak ezek a csoportok.

Mégis ezt a mozgalmat – ha szabad annak nevezni – kell a várt felemelkedés alapjának tekintenünk, mert az érdeklődő, elhivatott ama­tőrökből kerülhetnek ki a művészetté magasodó bábo­zás leendő papjai és szolgá­lói.

Amatőr és (vagy) hivatásos

Hivatásos együttes két he­lyen, Budapesten és Pécsett működik az országban – egyelőre tehát ezek léte a ki­vétel, s hiányuk az általános. Ezt a hiányt köztes megol­dásként a nagyobb művelő­dési intézmények, esetleg üzemek által patronált, előadások létrehozására hivatott, amatőrökből verbuválódott, de többnyire profik vezette csoportok próbálják pótolni. Már amennyire ez lehetséges.

Debrecenben két ilyen, je­lentősebb múltú társulást is­merünk, A Vojtina együttest a Debreceni Postaigazgatóság, a Ludas Matyi bábszínházat pedig a megyei KISZ-bizottság támogatja. Bár személyi és anyagi nehézségekkel küszködött a csoport, tavaly 200 előadást tartott, ami ama­tőröktől nagyon nagy szám. Viszont jelzi az igényeket. Az együttes nagy vesztesége­ket szenvedett akkor, amikor vezetője és néhány tagja az alakuló pécsi bábszínház státusaira cserélte a nem létező debrecenieket. Ez a hiány mai napig érezteti hatását.

A másik csoport a megye leginkább pártfogolt, legjobb körülmények között dolgozó együttese: a Kölcsey Művelő­dési Központ Ludas Matyi bábszínháza. Felnőtt és két ifjúsági csoportjának élére kifejezetten bábmódszertani előadóként telepített ide más megyéből vezetőt a művelő­dési központ. Nem sokkal ké­sőbb, 1978-ban pedig átadták az új épületet, amelyben kü­lön bábszínház épült, vélhe­tően minden igényt kielégít­ve.

Azóta azonban eltelt né­hány év, s a bábszínházról kiderült, hogy kis mérete miatt alkal­matlan rentábilis előadások tartására; a Ludas Matyi Színpad pedig jószeri­vel csak nevében folytatta a hagyományokat, igazából nem sikerült bizonyítania életképességét. Produkciói­nak színvonala rendre alatta maradt a kívánalmaknak, olyannyira, hogy a nézőtéren ülők sokszor felháborodásuk­nak adtak hangot. S nemcsak a felnőttek. Legutóbbi (Csipike, a gonosz törpe című) mű­sorukat le is kellett venni a programból. 1982-ben 6 báb­együttes 20 alkalommal sze­repelt a bábszínházban; eb­ből 9 fűződik a Ludas Matyi nevéhez.

A megoldás

Hát itt tartunk most. 1983 januárjában. Valószínűleg kedvezőbb lenne a kép, ha adataink volnának a város­ban tartott valamennyi báb­előadásról is – de ezeket az adatokat lehetetlen beszerez­ni.

Mi jóban reménykedhetünk az újesztendőben? Talán ab­ban, hogy az illetékesek tisz­tában vannak a helyzet árny­oldalaival, s ki-ki a maga módján keresi a megoldás módjait. A városi tanács művelődési osztályán az óvodai-iskolai bábozás jelentősé­gét hangsúlyozzák, s szeret­nék nemcsak a báb-, hanem mindenféle gyermekelőadá­sok arányát növelni. Készek áldozni szerkesztett gyermek- műsorok létrehozására, a vá­ros művészi erőinek fokozot­tabb bevoná­sára. A lakótele­peken élők nagy számát fi­gyelembe véve bázisul az Új­kerti Művelődési Köz­pontot választották ki azzal a meg­jegyzéssel, hogy a jelentkező igényeket nem képes néhány művelődési intézmény kielégíteni: ehhez szükség van az iskolák közművelődési tevé­keny­ségének bővítésére is.

Felismerték a változtatás kényszerét a Kölcsey Műve­lődési Központ vezetői is – s ezzel együtt azt, hogy ennek feltétele korábbi döntéseik felülvizsgálata és újabb dön­tések meghozatala. Tisztán látják azt is, hogy az igé­nyek tovább amatőr módon nem elégíthetők ki: az önte­vékeny együttesek hosszabb távon nem képesek a rend­szeres előadásokra, a kívánt művészi színvonal állandósí­tására. Arról a jelenlegi gaz­dasági körülmények között illúzió ábrándozni, hogy a pécsihez hasonlóan a debreceni Csokonai Színház ta­gozataként önálló bábszínház jöjjön létre. Továbbra is kell támaszkodni a jó amatőr együttesekre, de megoldást csakis a profi alapokon szer­vezett társulat hozhat. Hiva­tásos vezetőkkel, fél-státusok­kal kell biztosítani a megfe­lelő személyi összetételű együttes létrehozását, a fejlő­dés lehetőségét.

A bábozás rendkívül össze­tett művészeti ág: művelése dramaturgiai, szcenikai, kép­zőművészeti, zenei, színészi, gyermeklélektani ismereteket egyaránt kíván. Nagyon ke­vesen vannak azok, akik mindeme kívánalmaknak megfelelnek; ezért a legfőbb gond a szakemberek hiánya. De meg kell őket keresni, Debrecenbe kell őket hozni és megadni nekik az önálló alkotás lehetőségeit: ezt kí­vánja a városban élő 35 ezer 14 éven aluli érdeke. Hisszük, hogy ez nem elsősorban anyagi kérdés.

S mit tehetünk ehhez mi magunk hozzá? Talán egy ígéretet: két év múlva, 1985 január­jában visszatérünk a témára, s újból megnézzük, történt-e ezalatt valami a debreceni báb­ügyben.

(Hajdú-bihari Napló, 1983)