Brecht lengyelül ( A lublini színház vendégjátéka)
A Debrecen és Lublin közötti testvérvárosi kapcsolatok, illetve a Csokonai Színház és a Teatr im. Juliusza Osterwy között szövődő együttműködés keretében május 19-20-án Debrecenben vendégszerepeit a lublini színház társulata. Az együttes mindkét este Brecht Koldusoperájával mutatkozott be az érdeklődő közönségnek. Az előadás pikantériáját az adta, hogy ugyanez a darab a Csokonai Színház idei műsorában is szerepel.
Művészek általában nem idegesek annál jobban, mint ha másokhoz hasonlítják őket, úgyhogy igyekszem elkerülni az összevetést. Annál is inkább, mert valóban más ez a lublini változat, máshová teszi a hangsúlyokat, s eleve más felütéssel indul.
Komor hangvételű, drámai feszültségekkel terhes a lubliniak Koldusopera-előadása. A kézenfekvő, könnyen változtatható díszletmegoldások és az egészen kitűnő maszkok valahová a századforduló Angliájába helyezik a cselekményt, s ez a korhoz kötöttség sajátos társadalmi miliőt kölcsönöz a játéknak. Az uniformizált jelmezek azt az érzetet keltik, hogy itt mindenki (beleértve Tigris Brownt, Bicska Maxit, Peachumot) csak eszköze a rajta kívül álló, nagy társa- dalom-alakító erőknek: az igazi ügyeket mások, másutt döntik el, s számukra csak annyi lehetőség marad, hogy a rendelkezésükre álló mozgáskörben (zavarosban) halásszanak kisded zsákmányaikra. Ebben a „helyzet rossz, az ember gaz” közegben, ahol ember embernek farkasa, a legegyértelműbb, a „legtisztább” szerep még inkább a kurváké, akik nyomorúságosán kiszolgáltatva, e érzéseiket nem teljesen eltemetve végzik mindennapi tennivalóikat a társadalmi munkamegosztásban. A kolduskirály Peachum fizikailag és lelkileg is megnyomorított vámszedője a viszonyoknak: de nem tud kilépni az egykorú a sors akaratából hatalomhoz jutott kisember bőréből Tigris Brown rendőrkapitány sem.
S nem gáláns, kíméletlen játékos Bicska Maxi, hanem afféle, a népből kiszakadt, az eseményekkel inkább sodródó, mint azokat meghatározó. lelke mélyén gátlásos, majdcsaknem botcsinálta rablóvezér. S a végén hiába érkezik – a „happy end” brechtiesen stílusos gesztusával – a felmentés hírével a királynő követe, tudjuk jól, hogy a perifériára szorultak számára nincs, nem lehet felmentés, mert hiszen mik az ő bűneik (gyilkosság, rablás, nemi erőszak) azokhoz képest, amit a sorsukat meghatározók a humánum nevében elkövetnek!
Ez a plebejus szemlélet hatja át az előadást, s nem csodálható, ha Andrzej Rozhin rendező felülbírálva Brecht elidegenítő szándékait, az „opera” műfaji megjelölését komolyan véve, a betétdaloknak nagyobb teret engedve, egyneműbbé tette a játékot. Kérdés azonban, hogy az elidegenítő-/beleélő effektusok feszültségét szükségképpen oldó, a sötét tónusú drámaiságot előtérbe helyező megközelítés dramaturgiailag mennyire kénes áthatni a darab egészét. A május 20-i előadáson úgy tűnt, hogy a rendkívül erős nyitóképet a későbbi események nem tudták intenzitásban felülmúlni, s a nagy tablók (az esküvő, a nyilvánosház) nem voltak képesek elkerülni a szokványosabb megoldásokat. Így estenként vesztett izgalmából a játék, s a szokásosnál többször felhangzó, egyébként kitűnően megszólaltatott dalok sem élezték a stiláris kontraszthatásokat.
Lehet, hogy azért maradt ez a benyomás, mert az egész előadás legjobb színészi alakítását a mindjárt a kezdetkor színre lépő (bicegő) Peachum megformálójától, Piotr Wysockitól kaptuk. Félelmetes. mindenre elszánt kolduskirály az övé, aki mindaddig szelíd erőszakkal végzi munkáját, amíg az események határozottabb fellépésre nem késztetik. Igazi feszültsége akkor volt a játéknak, amikor ő a színen tartózkodott. Igen jó karaktert formált Brownként Wlodzimierz Wisznievski is, érzékeltetve a böhöm rendőrkapitány belső bizonytalanságát- Felfogásában világos, kivitelezésében halványabb Bicska Maxi volt Wlodzimierz Matuszak, az előadás egyensúlyának felbillenésében talán az ő passzívabb jelenlétének is része volt. A nők (Teresa Filarska – Polly. Anna Swietlicka – Jenny) tisztességgel eleget tettek küldetésüknek. Nem minden alakítás volt egyformán erőteljes, de a sok jellegzetes karakter (például Horgasujjú Jakabként Henryk Sobiechart) láttán talán nem alaptalanul véljük, hogy tehetséges, jó erőkből álló társulat a lublini.
Még egy megjegyzés. Az előadás egészét stílusosan uraló atmoszféra megteremtésében számomra jelentős része volt a nagyszerű hangszerelésnek. Ez a zenei környezet – amely playbackről szólt – nemcsak Kurt Weill muzsikájának szellemét követte hűen, hanem Brecht intencióit is hatékonyan segítette érvényesülni.
(Hajdú-bihari Napló, 1986)