Claudius aggódik (A Hamlet Győrött)
Vajh, a Csokonai Színház előadásait övezné ekkora országos figyelem – gondolta a debreceni színházbarát a győri Kisfaludy Színház modern előcsarnokában a Hamlet premierjére várva, miközben sorban vonultak el előtte a fővárosi lapok, a rádió és a televízió kritikusai, szerkesztői.
No, igen. A sokáig vegetáló győri színház művészeti vezetője az új évadban Szikora János, a fiatal rendezőgárda máris jó nevű tagja lett, aki évadnyitó előadásként mindjárt a Hamletet választotta, s ehhez Bódy Gábort, Bachmann Gábort és Cserhalmi Györgyöt, a kísérletező magyar filmes színjátszás „fenegyerekeit" hívta segítőtársul. Az előjelek kétségtelenül azt ígérték, hogy Győrött valami történni fog.
Történt is. Ám, az azóta megjelent kritikákból arra kell következtetnünk, hogy bizonyos esetekben mégiscsak jobb, ha az ítészek hada elkerüli az előadást: akkor a bukásnak sem lesz akkora visszhangja. Mert a Film, Színház, Muzsika egyértelműen elmarasztalja a bemutatót, a Magyar Hírlap pedig „esztétikai blöff"-ről, álavantgarde próbálkozásról, minősíthetetlen produkcióról, kultúrbotrányról beszél. Ezek után tulajdonképpen reménytelen védőszót emelni a Hamlet érdekében, de a kifogások egy részét méltányolva, megítélésem szerint mégis volt néhány olyan mozzanata az előadásnak, ami értékelhető, sőt értékelést kíván.
Könnyű volna szellemes jelzőkkel további megsemmisítő csapásokat mérni a leginkább botránykőnek és ízléstelen fantazmagóriának bélyegzett díszletre és tervezőjére, Bachmann Gáborra. A Psyché után valószínűleg mindenki kíváncsisággal elegy kétkedéssel várta, hogyan lehet a világirodalom talán legfilozofikusabb, „egy szál deszkán is eljátszható” drámáját megjeleníteni Bachmann szürrealisztikus, vizionárius látványa. Nos, az előadás nem oszlatta el teljesen a kételyeket, sok következetlen és kiérleletlen megoldást tartalmazott (világító lándzsahegy, villogó diszkólámpák, szellemimitáló porlövedék), de, mint lehetőség, magában hordozta a modern technika eszközeit felhasználó színpadi közeg és stílus kialakításának reményét.
LÁTVÁNY A LÁTVÁNYÉRT
Az ötlet – a királyi udvar valójában egy lüktető agy belseje – sokat ígérő. A lekerekített formák, átjárók, sejtelmes falrészletek az alkalmazott fényhatásoknak megfelelően nyernek funkciót és értelmet. Ezeknek a váltásoknak a dráma menetéből következő érzelmi hatásuk is van: kiemelik, hangsúlyozzák vagy ellenpontozzák (a nagymonológot Hamlet vetített képkeretben mondja) a történéseket. A baj inkább az, hogy ez a látványszerkezet a második részben nem gazdagodik újabb elemekkel, a mozgások mechanikussá, sokszor öncélúvá és valóban egyre zavaróbbá válnak. Tagadhatatlan, hogy a színpadi látvány az első részben néha elvonta a figyelmet a gondolatokról, de legalább tartalmazott valami érdekességet. A második részben ugyanis már sem a látvány, sem a játék nem képes ébren tartani a néző figyelmét: unalomba és érdektelenségbe fullad az előadás.
Kár érte pedig, mert sajátos Hamlet-értelmezés jelei fedezhetők fel benne. Bódy-Szikora felfogásában az apa szellemének megjelenése után a királyfi azonnal átlátja a helyzetet, teljesen nyilvánvalóvá lesz számára, hogy a „kizökkent időben" integritását és életét csak úgy mentheti meg, ha őrültnek tetteti magát, ha másnak látszik, mint ami valójában. Erkölcsi fölényét bizonyítja, hogy a szerepjátszást ő bírja a „legjobban" sőt időnként mintha kárörömét lelné abban, hogy csalárd környezetét félre kell vezetnie. Hol szomorú, hol kiábrándult, hol cinikus, olykor pedig felelőtlen ez a Hamlet, de ugyanakkor ó az egyetlen értelmes, gondolkodó lény a helsingöri várban: mint egér a macskával játszik a környezetével, lépten-nyomon leleplezve annak hamisságát, morális fertőzöttségét. Aggódásra készteti Claudiust, aki szenved attól, hogy nem tudja, mit olvas, min gondolkozik, mire készül Hamlet: s ezért minden lépését spionokkal, szolgalelkű udvaroncokkal figyelteti.
Fölöslegesen pedig, mert semmire nem készül. Megerőszakolja Opheliát a várlépcsőn, sajnálkozik, hogy véletlenül Poloniust szúrja le Claudius helyett, s jószerivel beéri azzal, hogy a színészek közreműködésével a maga és Horatio számára leleplezi a királyt. Mintha nem látna teret és lehetőséget az akcióra, s pótcselekvésekbe menekítené magát. Tragédiáját is az okozza, hogy az utolsó pillanatig nem veszi komolyan a veszélyt: a végső, halálos párbajban is csak hecceli, ugratja Láertést, végzete így szinte törvényszerűen éri.
EZ A HAMLET MÁR NEM KÖLYÖK?
A debreceni olvasó számára mindezt az teheti elsősorban érdekessé, hogy a főszerepet – mint hat éve a Csokonai Színházban – Cserhalmi György játssza. A színész ma már afféle „kölyök'' Hamletnek minősíti akkori alakítását, azt az erőtől duzzadó, atletikus Hamletet, aki egy létrán fejjel lefelé lógva filozofált az élet nagy kérdéseiről. Valóban, az akció és dikció szembetűnő ellentmondása, a szereplők egymáshoz fűződő tisztázatlan viszonya az egységes értelmezés hiányáról beszélt a részértékekben amúgy nem szűkölködő 1975-ös előadásban.
A győri bemutató csak annyiban hasonlít a debrecenihez, hogy Cserhalmi itt is szinte magánszámként adja élő a Hamletet. Nem kétséges, Cserhalmi erős egyéniség, s éppen személyiségének súlya miatt alkalmas egy abszolút mai Hamlet megformálására. Edzett fizikumú, korántsem pszichopata, hanem „normális" életre képes kiművelt fő, aki mint tigris a ketrecben, keresi helvét abban a drámai szituációban, amibe önhibáján kívül került. Kiszámíthatatlan reakciói, gyors helyzet- és hangulatváltásai teljesen összezavarják környezetét: megpaskolja Poloniust, a farára csap Opheliának, összeüti Rosencrantz és Guilderstern fejét – akkor van élet a színen, ha ő is részt vesz benne. Játékának stílusa van, ami színre lépésétől az igen hosszú első rész végéig „viszi" az előadást.
De ahhoz már ő is kevés, hogy magára maradva ívet, minden részletet a drámai mag kibontásának szolgálatába állító következetes játékformát adjon az egész tragédiának. Társai ehhez jószerivel nincsenek, a rendezők energiája pedig mintha kimerült volna a színpadi látvány megkomponálásával és az alapképlet felvázolásával. Én inkább ezt tartom az előadás javíthatatlan hibájának, s nem azokat a valóban fölösleges és érthetetlen sallangokat, amelyek miatt a győri Hamlet végül formalizmusba merevedik. Azok talán felejthetők volnának, ha a korántsem érdektelen képletből a Hamlethez méltó katartikus erővel teljesedne ki a tragédia. De nincs nagyobb bűn, mint ha egy Hamlet unalmassá lesz – s Győrben sajnos ez történt.
Mindenesetre érdekes, hogy az eddig megjelent kritikák egyetlen szóval nem foglalkoztak az előadás eszmeiségével. Nyilván nem találtak benne ilyesmit. Én az előbb elmondottakat véltem belőle kihámozni, s nem tagadom, hogy a zavaró tényezők ellenére sem voltam képes hűvös közönnyel és a kudarcba fulladt „nagyra törő vállalkozásnak” kijáró kárörömmel figyelni a záró képet: Fortinbras „felmentő” seregeinek a sötét színpadon körben izzó lándzsahegyeit.
(Hajdú-bihari Napló, 1981)