Egy régi kép (Bérczes László)

Egyszer csak előkerült a fiókból. Ülünk Bérczes Lacival a keverőpult előtt az egyetemi lap fotóján, kezünkben mikrofon. Prog­resszív-zenei diszkót vezetünk az Emerson, Lake and Palmer, a Colosseum, Jimi Hendrix és mások felvételeivel a debreceni egyetem klubjában, 1973-ban.

Amit játszottunk, sok mindenre alkalmas volt, kivéve a táncot. Világmegváltó elhiva­tott­ságunk azonban nem terjedt ki ilyen, az ügy lényegét illetően elhanyagolható apróságra. Hosszú haj, szakáll, válltarisznya, farmer, tornacipő – viseltük különállásunkat. Egy csapatba tartoztunk, együtt szerkesztettük a kollégiumi rádió műsorát, írtuk az egyetemi lapot, jártunk bulikba, gyakran órákra is. És rúgtuk a labdát a Kisnyelvészben; én, mint botcsinálta kapus, ő, mint kiszámíthatatlanul cselező, irányítani, küzdeni nagyon tudó középpályás. Már nem em­lékszem, mikor kapta a körünkben ma is használatos Böllér nevet.

A Kisnyelvész: Bérczes László, Árvay Sándor, Makó Balázs, Szűcs József, Tőkéczki László,

TG, Dombrovszky Ádám)

Aztán szétszéledtünk. Ő Szolnok, végül Budapest: film, színház, kritika, majd át a túlsó térfélre, a csinálók közé. Én maradtam Debrecenben, újságíró lettem, időnként diplomata, u­tóbb politikus is, amennyire lehetett. Volt valami, ami kapcsolatunkat életben tartotta: a szín­ház. Neki hivatása, sőt életformája lett, nekem néhány évnyi ítészi kalanddal súlyosbított, visszatérő vonzalom. Ezt már másképp műveltük. Kritikáiban ő pontos leírását adta a lá­tot­tak­nak, és vállalta a szubjektivitást; én valamiféle objektivitás-eszmény igézetében igyekeztem közelíteni bírálatom tárgyához. A kor elmúlt, bennem is a tárgyszerűséghez fűződő illúziók. Nincs már tárgy, és nincs szerűség. Vagy-ok vannak – vagy ilyen, vagy olyan, vagy fekete, vagy fehér, vagy jobb, vagy bal, vagy városi, vagy vidéki, vagy a mi kutyánk kölyke, vagy a másiké.

Vannak (még) néhányan, akik nem képesek tudomásul venni az új Kárpát-medencei ko­ordinátákat. Akik a vagy helyett azt mondják: is-is. Olykor: igen – de. Netán: egyfelől – más­felől. Vagy: egyik sem. Esetleg: mindkettő. Meghatározottságok, persze, vannak, de leg­alább a szándék. Mindenből azt, ami igen, és nem azt, ami nem. A dolgok önmagukban, tisztán, kí­sérő nélkül. A minőség – a múlandósághoz mérve.

Gyengék önvédelmi gesztusa? Önámító idealizmus?

Vesztésre ítélt magatartás, és mégis: van, akinek nincs más választása. Talpalni, szer­vez­ni, csinálni, jelen lenni, közben cipelni a maga keresztjét. Vállalások, teljes azonosulással. Paál Isti, Tompa Miklós, Kovács Lajos, Cseh Tamás. Ha nem lettek volna számára ügyek, nem született volna meg a Paál-, Tompa-, Kovács-, Cseh-könyv sem, egy kivétellel már testa­mentumként.

Úton lenni, hol belső indíttatásból, hol kényszerből. Ami volt, a Bárka, már nem az ő ügye többé. Bevette magát az Ördögkatlanba, újabban a kaposvári vonalon ingázik. Keresve a a dolgok végső értelmét, benne s általa önmagát. A lélek szabadságát. A szeretetet.

(Bérczes László 60. születésnapjára. Hajónapló, 2010)