Érték, rend – értékrend (Jegyzetek színházról, kritikáról)

„A színház a világ legcsodálatosabb érdekkapcsolata" – jelentette ki egyszer jelen sorok író­já­nak egy színház igazgatója. Egy hónappal azelőtt, hogy megvált társulatától, s egy másik szín­ház élére került.

E sorok írója természetesen hitt a személyes tekintéllyel is alátámasztott vallomásnak. Fia­talabb lévén még csak sejtette, hogy színházon belül s kívül léteznek egyéb érdekkapcsola­tok is, amelyekkel összefüggésben általában nem a „legcsodálatosabb" jelzőt szokták hasz­nálni.

Azóta idősebb lett, s már nemcsak sejtések, hanem személyes ismeretek alapján is módjá­ban áll figyelemmel kísérni a különféle érdekkapcsolatok alakulását. És viszonylag hamar rájött arra, hogy a színház intézményesült formában hordja magában az érdekkülönbségek feltételeit. Mást akar ugyanis az igazgató, a főkönyvelő, a rendező, a színész: az egyik hi­va­talban maradni, a másik költségvetést teljesíteni, a harmadik új stílust kialakítani, a negyedik minél nagyobb szerepeket játszani…S művészekről, az átlagosnál érzékenyebb emberekről lévén szó, mindegyik konok eltökéltséggel akarja szándékait megvalósítani. Hiszen a bőrükre megy a „játék".

Struktúra és rendelkezési jog

S hogy kinek sikerül? Nem kétséges: a színház csak akkor képes feladatainak megfelelni, ha az eltérő egyéni érdekeket a létrehozandó művészi produktum szolgálatába állítja, abban mintegy feloldja. A mai magyar színházi gyakorlat szerint a különféle akaratokat hierarchikus rend szabályozza, s veti alá a nagyobb és még nagyobb akaratoknak. Ebben a struktúrában nem törvényszerűen az érték – hanem törvényszerűen nem az érték, hanem inkább a struktúrában pillanatnyilag elfoglalt hely, s az ebből következő rendelkezési jog határozhatja meg a dolgok menetét. Legalábbis formálisan.

Mert az ilyesfajta konstrukciók szükségszerű velejárója, hogy a vazallusi viszonyokba kényszerítettek keresni kezdik saját érdekeik érvényesítésének lehetőségeit. S mivel erre az adott keretek között nincs, vagy kevéssé nyílik módjuk, előtérbe kerülnek s olykor meghatározókká is válhatnak az, informális kapcsolatok, amelyek – mivel a teljesítményt itt nem darabszámra mérik – a művészeti életben az átlagosnál rejtettebben, differenciáltabban, ugyan­ak­kor célirányosabban, hatásosabban működhetnek. Létrejönnek a földrajzi, nemzedéki, világnézeti, pozícionális érdekek alapján szerveződő laza csoportosulások, amelyek célja már nem, vagy a legritkább esetben egyezik a színház kollektív jellegéből következő céljaival; elérendő vágyként az individuális törekvések megvalósítása lebeg előtte.    . .

Ez a kettős érdekstruktúra megbontja a színház belső világának egységét, és különválasztja a színház, mint intézmény globális, és a benne dolgozók szubjektív szándékait. Az ellentét csak abban az esetben oldódhatna fel, ha a hierarchikus diktatúrát az értékek diktatúrája váltaná fel. Ez azonban a jelenlegi mechanizmusban szinte természetellenesnek számítana (mint ahogy az egy-két kivétellel annak számít is). A társulatépítés hosszú folyamat... A színházak vezetősége adott stábbal kénytelen megközelíteni a lehetőségek szerint maga választotta elképzeléseket, a színházak tagjai pedig az adott vezetőséggel kénytelenek evezni saját szigeteik felé. Mire a két álláspont közelítene, kicserélődik a társulat, leváltják a vezetőséget, s minden kezdődhet elölről... .

Mindebből logikusan következik, hogy az effajta nehézségekkel küszködő színházak számára elsődlegesen nem valamiféle elvont művészi cél elérése, hanem létezésük folytonosságának biztosítása a cél. A külvilág számára érvényes műsorpolitikai programot, a társulatnak pedig produkálási lehetőségeket kell felmutatni, s a két teendő bizony sokszor egymás ellenében dolgozik. Ha a negyvenfős társulatban csak tíz jó színész van, nem lehet mind a tizenkét bemutatót ugyan azokra bízni; a többiek is lehetőségekért dörömbölnek.

„Zátonyok" és „kormányosok"

Lavírozni kénytelen tehát a színház saját adottságai, lehetőségei, s a főhatóság, a szakma, a közönség és a kritika „elvárásai" között. S hogy ki mennyire ügyes kormányos, az megint csak nem elsődlegesen a rátermettség, hanem inkább a zátonyok ismeretének dolga. A zá­tonyoknak persze az a természetük, hogy láthatatlanok, illetve, hogy csak nagyon közelről, az utolsó pillanatban fedezhetők fel. A legélesebb szemű kormányos is nekik vezetheti a hajót, viszont a vak is elbilleghet köztük, ha tudja, merre vannak.

Ebben a szorult helyzetben minden terv, gondolat, minden érzemény és vélemény többszörös súllyal esik a latba, s ha a színház belső viharait palástolni tudja is (legalább a külvilág előtt), annál fokozottabb érzékenységgel reagál a külvilág visszajelzéseire. No, nem, nem az igazságra kíváncsi: megerősítést, önigazolást, elismerő méltatást vár. Paradox – vagy éppen törvényszerű? – módon belső érdekellentétei itt is felszínre jutnak, s működésbe lép az informális lánc. Máskülönben miként volna lehetséges, hogy ugyanarról az előadásról egymásnak teljesen ellentmondó kritikák jelenjenek meg? Vagy, hogy mindenütt megbukott, de kiterjedt kapcsolatokkal bíró rendező közepest is alig ütő munkájáról tudósítók hada ír méltatást vagy legalábbis tartalomismertetést, míg ifjú kezdő kiváló előadásáról sehol egy sor meg nem jelenik?

„Vidéki” színház és „vidéki” kritika

A kritikára is kiterjedő in­formális érdekviszonyok ilyenformán szinte lehetet­lenné teszik az átfogó érvé­nyű, objektív értékrend ki­alakulását. Pontosabban a hi­vatalos, szakmának szóló értékrend mellett létrejön egy „tömegkommunikációs" értékrend, valamint egy „közönség" értékrend, s ezek az értékrendek gyakran nem, vagy csak érintőlegesen fedik egymást. Ez az állapot beláthatatlan manipulációs lehetőségeket rejt magában, s hibáztatható-e az a színház, amelyik él ezekkel a lehetőségekkel? Hiszen az előadás elszáll, az írás megmarad, és színháztörténetet is elsősorban a korabeli kritikai visszhang alapján írnak...

Sajátosan érinti ez a gyakorlat a vidéki színházak és a vidéki kritika kapcsolatát. Az elmondottakból logikusan következően a vidéki színház azt várja el a helyi kritikától, hogy sajátjának érezze az előadásokat, hogy a „kultúrpolitikai" céloknak megfelelően járuljon hoz­zá ahhoz, hogy a közönség elmenjen a színházba. S ha a helyi kritika megpróbál a for­mális és informális érdekviszonyoktól függetlenül, csakis a művet figyelembe véve tárgyil­a­gosságra törekedve értékelni, akkor könnyen szembekerülhet a színház érdekeivel, amit az informális csatornákon szerveződő, eredendően kedvezőbb hangvételű fővárosi kritikák is erősítenek.

Az ellentmondás – legalábbis a jelenlegi struktúrában – feloldhatatlannak látszik: az érdekek különbsége az értékek különbségét vonja maga után, s ha a színház nem kényszerül arra, hogy a kívánt művészi célok érdekében reális belső és külső értékrendet alakítson ki, akkor nem evezhet vele egy hajóban az azt számon kérő kritika.

Kérdés, hogy melyik bírja tovább.

(Hajdú-bihari Napló, 1982)