Ha én mini teátrum volnék
…egy kétszázezres nagyvárosban, amely nem túlságosan bővelkedik nyári rendezvényekre alkalmas helyszínekben, arra ösztönözném a szervezőket, hogy használják ki adottságaimat: tegyenek kamarakoncertek, előadóestek, író-olvasó találkozók, amatőr bemutatók, mini színházi előadások pezsgő otthonává. Éljenek sajátos formámmal, építsenek a hangulatra, amit parányi színpadom és a negyedcikkelyes lépcsősorom a látogatókban kelt. Ne habozzanak, és ne késlekedjenek, mert bár a művészet örök, az élet rövid, s az elveszett percekért ki tudja, mivel kárpótol a holnap.
De, mert nem vagyok mini teátrum, csak kulturális hírlapíró, lehetőségeim mindössze odáig terjednek, hogy hangot adjak értetlenségemnek: ha már a debreceni Kölcsey Művelődési Központban súlyos milliókért megépült egy mini teátrum, vétek kihasználatlanul hagyni. Az idei nyáron mindössze hat estén hívják a közönséget ebbe a kedves szabadtéri játszótérbe, s ez bizony, akárhogy nézzük, kevésnek tűnik. Persze innen nézve. Mert másfelől alighanem akad épp elegendő ellenvetése a fenntartó szervnek, talán jogos is. De mit tehetek? Én mint közönség csak erről az oldalról tudom szemlélni a helyzetet, és újból meg újból a hiányt vagyok kénytelen regisztrálni. Amit nem feledtethet egy hat estén át futó kétszemélyes színi játék.
A korábbi években helyi színészek kínálták nyári műhelymunkájuk gyümölcseit a publikumnak; most fővárosi aktorok vendégjátékára szólított a plakát. Nyilván kárpótlásul a füstbe ment színházi napokért. Igen szűkösen bántak a rendezők az ott megtakarított költségekkel, mert ide olyan műsort szerveztek, amelynek három szereplője van csupán. (Igaz, több el sem férne.)
Az ötlet a következő lehetett: végy egy viszonylag ismert, könnyebb hangvételű, de azért nem értéktelen s lehetőleg rövid darabot; végy továbbá ismert fővárosi színészeket; ezeket rázd össze, s 60 forintos jegyekért árusítsd az arra járóknak: mindjárt kész a színházi este.
Esetünkben az ismert darab Karinthy Ferenc Dunakanyarja, (amit éppen két évvel ezelőtt játszott a Csokonai Színház); a népszerű művészek pedig Csongrádi Kata és Koncz Gábor. Ugye elég vonzó nevek? Vagy mégsem? Mit keresett akkor az a sok katona a nézőtéren? Talán a város lakossága, amelynek egyébként címeznék a produkciót, kevésbé érdeklődött iránta? Hatszor száz néző nem akadna egész széles Debrecenben?
Pedig a darab ügyes, szellemes (mint olvastuk, a rendező az író fia, Karinthy Márton volt), s Koncz Gábor jó színész (csak a zakóját tudnám feledni): a rutin fölényével mondta fel csaknem hibátlanul szövegét. Ha nem sietett volna annyira, s ha időnként nem nevetett volna ki szerepéből, profi módon megoldott alakításnak tarthatnánk jelenlétét. Csak hát ez a darab kétszemélyes (illetve a Premier Kulturális Szolgáltató Kisszövetkezet forgalmazásában három, konferansziéként és zongoristaként ugyanis egy újabb személy, Lelkes Péter is része az előadásnak): egy színésznő is kívántatik hozzá. Nos, sőt fájdalom, ebben ezen az estén hiányt szenvedtünk. Csongrádi Kata bizonyára remek énekes-táncos betétekkel örvendezteti meg a Fővárosi Operettszínház lelkes közönségét, de mint prózai színésznő bizony egysíkú és színtelen. Olyannyira, hogy dekorativitása sem pótolhatja egyéb irányú hiányosságait. Csoda-e hát, ha felborul az amúgy sem túl szilárd talapzatú előadás; ha a játékok, váltások csak felszínét súrolják a férfi és női lelket alaposan ismerő Karinthy Ferenc darabjának?
Nem csoda. Mint ahogy az sem csoda, hogy a háromnegyed órás játékot kevésnek érezvén, a szolgáltató kisszövetkezet külön ajándékkal igyekezett megszolgálni a belépőjegy árát. Amíg a szünetben a színészek átöltöztek, a zongoraművész eljátszotta nekünk egy pianínón Gershwin Kék rapszódiáját. Aztán pedig a kedves debreceni közönség külön-külön találkozhatott a két nagyszerű vendégművésszel. Koncz Gábor megosztotta velünk készülő regényének néhány humoros epizódját, majd Veres Péter Ha nem lehettél szálfa című versét tolmácsolta. Bizonyára sietett, azért mondta olyan gyorsan, hogy alig lehetett belőle valamit érteni.
Aztán jött Csongrádi Kata. Operett dalokat és sanzonokat énekelt, természetesen zongorakísérettel. Táncolt is, lábait magasra lendítve (oly magasra, hogy be kellett hunynom a szememet), sőt csúcspontként saját szerzeményét is előadta (a szövegíró nem más, mint S. Nagy István). A siker természetesen nem maradt el, a hangulat a tetőfokára hágott, sőt előadás után a büfé még nyitva várta a katonákat.
Hát így szórakoztunk egy júliusi este Debrecen város mini teátrumában.
(Hajdú-bihari Napló, 1983)