Haj, haj, haj... (Rock Színház: Hair)
1968, Amerika: Beatzene, hippik, virágok, szeretet, hasis, hosszú haj, szex, Vietnam. 1985, Európa: Űrfegyverkezés, diplomatatáska, Genf, cserearányromlás, infláció, protekcionizmus, béke. 1985. december 15. debreceni városi sportcsarnok: a Rock Színház vendégszereplése a Hair című zenés produkcióval.
Elhatároztam, hogy nem fogok nosztalgiázni. Nem idézem vissza saját ifjúkoromat, nem merengek el az idő múlásán, nem lelkesedek a hajdanvolt lelkesítő dalokon. Csak ülök, és tisztem szerint hűvös fejjel nézem azt, amit látok.
Persze, titkon mégis szerettem volna nosztalgiázni. Kóstolgatni az egykori tiltott gyümölcs levét, megízlelni a pacifista gondolataival, szabados fogalmazásával, meztelenségkultuszával botrányt kavaró, forradalmian újat hozó musical különlegességeit, újra megmártózni az annak idején ránk is ható eszmék hullámaiban.
De csak ültem a széken, és egy idő után azt vettem észre, hogy ásítozni kezdek.
Ez a produkció ugyanis nem rólam és nem hozzám szólt. Egy mítosszal szemben rótta le tiszteletét, egy mítoszt emelt olyan mitikus magaslatokba, ahová már nem lehet követni. Márpedig színházban nem mítoszok, hanem a valóság érdekli az embert: az ő hiteivel és tévhiteivel, életeivel és halálaival. Itt és most.
El tudom képzelni, hogy mit jelenthetett a Hair 1968-ban Amerikában. Akkoriban éppen nem vezetett arrafelé utam, de bele tudok gondolni, hogy mit fejezhetett ki a több ezres előadási szám, az évekig tartó sikersorozat. Ez a bemutató azonban aligha idéz más gondolatot az ember fejében, mint hogy bizony üzenetei fölött elszállt az idő. Nem véletlen, hogy angol címével játsszák. Ugyan mit is mondana magyarul egy olyan cím, hogy: Haj? Ki beszél itt ma hosszú hajról, amikor az újhullámos fazon a sikk? Hol van az akkori szexuális szabadosság a lassan hozzánk is begyűrűző pornó fogásaitól? S az egyetemes pusztulás állandó fenyegetése közepette hol kell ma nekünk szembenézni a konkrét háború veszélyével?
Igen, érezzük, hogy ezek a dolgok ott, akkor életbe vágóan fontosak lehettek. Ez az előadás arról szól – s nem többről –, hogy ott, akkor egy nemzedék számára milyen dolgok voltak fontosak. Ez pedig, fájdalom, ma már kicsit mosolyognivaló. Olyannyira, hogy a társulat tán maga sem hiszi igazán, ezért is teszi egy kupléval (!) idézőjelbe a „Let the Sunshine in" himnikus ódáját. Ettől függetlenül hasznos volt, hogy műsorra tűzték, s köszönet a Kölcsey Művelődési Központnak, hogy Debrecenbe is elhozta. Így legalább személyesen lehettünk tanúi egy mítosz eloszlásának.
Nem láttuk az eredeti előadást, így nem tudjuk megítélni, hogy a Sándor Pál rendezte magyar változat mennyiben oka a képrombolásnak. Annyit tapasztalhattunk, hogy gonggal jelzett jelenetváltásokból építkezik, ami egy idő után mechanikussá válik. A játszók nagy lelkesedéssel vettek részt az ének és tánc nehéz együttesét követelő munkában, s néhányan – mint Füsti Molnár Éva, Kaszás Attila – egyéniséget is tudtak kölcsönözni a figuráknak. Csapatjátékuknak volt lendülete, de az az új színpadi minőség nem jött létre, mint amivel a Hair 1968-ban lázba hozta a világot.
Így hát hazamentem, feltettem a lemezjátszóra a musical eredeti korongját, hátradőltem a fotelben, s engedtem hozzám jönni a zenét. Különös: perceken belül ugyanazt a szorítást éreztem, mint ami erős, átütő élmény hatására tartja fogva az embert. Öt éve nem hallgattam a lemezt, s most újra fel kellett fedeznem, hogy nem csak 1968-ban volt élő, eleven...
(Hajdú-bihari Napló, 1985)