A dzsessz a leglényegesebb kortárs zene (Albert Mangelsdorff)

Sokak szerint a világ legjobb pozanosa; mindenesetre két évtizede ő az egyetlen európai dzsesszmuzsikus, aki az amerikai szavazólistákon is előkelő helyezéseket ért el. Mint szervező, zenekarvezető és szólista kiemelkedő szerepet játszik az európai és nyugatnémet dzsessz­életben; hazájában őt választották meg a Német Dzsesszszövetség elnökévé.

(Forrás: Internet)

Az avantgárd dzsessz egyik újítója, elmélyült, kreatív művész. Albert Mangelsdorff a debreceni dzsessznapok programjában szeptember 14-én éjszaka ad hangversenyt.  Először 1977-ben járt Debrecenben, a beszélgetés, amelyből most részleteket közlünk, akkor készült.

• Ön német, az a zene viszont, amit játszik, amerikai eredetű. Nincs e között ellentmondás?

- Eredete ellenére a dzsessz ma már egyetemes művészet, amit lehetetlen csak az Egyesült Államokhoz kötni, mert napjainkban a világ minden táján vannak kitűnő muzsikusok, egyéni alkotóművészek.

• Hogyan került kapcsolatba ezzel a műfajjal?

- Nagyapám, nagybátyáim muzsikusok voltak, tőlük kaptam magánúton zeneórákat. Amikor 1942-43 körül, 13 éves koromban először hallottam dzsesszt, nagyon megfogott: rá­jöttem, hogy ez az, amit én is csinálni akarok. Ez idő tájt persze nehezen lehetett dzsesszt hall­gatni Németországban, hiszen tetőpontjára ért a háború.

• Akadtak mégis olyanok, akik abban a helyzetben dzsesszel foglalkoztak?

- Kevesen. Számukra a dzsessz nemcsak a szvinget, a lüktetést jelentette, hanem a sza­badságot is. A szabadság jelképe volt a dzsessz.

• Hogyan viszonyult a műfajhoz a politikai hatalom?

- Gyanús volt mindenki, aki valamiképpen ehhez a zenéhez kapcsolódott. Bátvám például egyszer eltűnt négy hétre. Amikor előkerült, elmondta, hogy a Gestapo börtönbe zárta azért, mert dzsesszzenész, dzsesszrajongó volt.

• És mi történt a háború után?

- Megváltozott a helyzetem, mert az amerikai hadsereggel sok dzsesszmuzsikus érkezett Németországba. Amerikai - mégpedig fekete - klubokban kezdtünk mi is játszani először. Ekkoriban a bebop stílus volt népszerű. 1954 után aztán már csak alkalomszerűen játszottunk ezekben az amerikai klubokban, megpróbáltunk a német társadalomban is kivívni helyet a magunk számára.

• Előbb hegedülni, majd gitározni tanult, végül mégis a pozant választotta.

- Mindig tetszett ez a hangszer. Meg aztán, akkor kevés pozanos volt szerte a világban. Zenei szempontból nagy hatással volt rám, amikor 1958-ban egy európai zenészekből álló big band tagjaként először jártam Amerikában, a newporti fesztiválon. Ez az út teljesen meg­vál­toztatta a zenéről alkotott felfogásomat: rájöttem, mennyire fontos az eredetiség, az intenzív játék.

• Arról is nevezetes, hogy egyszerre több hangot képes kicsalni hangszeréből. Hogyan éri ezt el?

- Elég különösen. Amellett, hogy fúvóm a levegőt, énekelek is, s a hangok és felhangok összhatása olyan, mintha akkordok szólnának. Minden elérhető, ha az ember képes arra, hogy szabadon gazdálkodjon a hangokkal. Az én szólójátékom egyébként dzsesszes, nem annyira avantgárd, mint amit zenekarban játszom.

• Gyakran muzsikál együtt, az új dzsessz olyan német képviselőivel, mint Gunter Hampel, Alexander von Schlippenbach és Peter Brötzmann. Ugyanakkor hagyományosabb, melodikusabb dzsesszt is játszik. Hogyan tudja a kettőt összeegyeztetni?

- Saját zeném teljes mértékben a szólójátékban érvényesül, illetve kisegyütteseimmel. Emellett élvezek játszani a Globe Unity Orchestrával, free (szabad) muzsikusokkal, de például az United Jazz and Rock Ensemble-lel is, amit fúziós zenekarnak nevezhetünk. Úgy gondolom, egy zenész számára fontos, hogy különböző környezetben forogjon, s én ezt nem azért teszem, mert fontosnak vélem, hanem mert élvezem, szeretem. Véleményem szerint a teljesen rög­tönzésre épülő zene eszménye utópia: szeretnék így játszani, csináltam is sokszor, de ugyan­akkor időnként eszembe jutnak kedves témák, dallamok, ötletek, amiket - ha már megvannak -, leírok s használom anélkül, hogy ezt szentségtörésnek érezném.

• Az NSZK-ban a hatvanas évek elején jelentkezett az új, a hagyományostól ritmikailag, harmóniai és szerkezeti koncepciójában is élesen eltérő dzsessz, amelynek első követői Manfred Schoof és Alex Schlippenbach voltak. Ön hogyan kapcsolódott be ebbe a folyamatba?

- Nekem már ekkor saját együttesem volt, határozott elképzelésekkel. Zenekaraimban a játék mindig nagyon nyitott volt, mindenki addig szólózott ameddig akart - de ez más volt, mint amit Schoof és Schlippenbach csináltak. Ők más forrásból táplálkoztak, kortárs szerzőknél tanultak komponálást. Úgy gondolom, hogy az avantgárd európai zenészek többsége - gyakran játszom velük - dzsesszmuzsikus. A dzsesszzenészek intenzitásával játsszák zenéjüket, ami dzsessz, még ha találni is benne az 1-2-3-4 ütemet. Emberi kapcsolatok nyilvánulnak meg ebben a zenében, nagyon magas szinten.

• Az utóbbi években világszerte sokrétű kapcsolat szövődött az avantgárd kompozíciós zene és az avantgárd rögtönzött zene között; gondolok itt például Penderecky és Don Cherry együttműködésére. Ön vett már részt ilyen kísérletekben?

- Sok olyan munka részese voltam már, amikor kortárs zeneszerzők írtak zenét dzsessz­muzsikusok számára, vagy klasszikus zenekar és dzsesszmuzsikusok számára, de mindig az volt az érzésem, hogy felhasználtak bennünket, hogy olyasvalakinek zenéltünk, akit végső soron nem érdekel a dzsessz. A mi feladatunk tudniillik az volt, hogy improvizáljunk, s ki­töltsünk egy csomó időt. Mi meg is tettük, rögtönöztük a kompozíció 50-80 százalékát, de az erkölcsi és anyagi hasznát a szerző látta az egésznek. Pedig mi is ugyanúgy komponáltunk a számára, hiszen amikor rögtönöztünk, komponáltunk. Ugyanakkor saját szerzeményeinkre azt a bélyeget sütik, hogy „szórakoztató zene” vagy „.tánczene”. Úgyhogy én felhagytam az efféle együttműködéssel. Úgy vélem, a dzsessz a legérvényesebb kortárs zene, s nem szabad bolonddá tenni magunkat azzal, hogy például az ún. kortárs kompozíciós zene kliséit használjuk, ami még a free zenében is megtörténik. Akkor már inkább a kortárs komolyzene, mert még van benne érzelem, lendület, néhány eleme hasonló a dzsesszhez, a forrásai - a ritmus és a blues – ugyan­azok, és így tovább.

• Nem sok jelét látni annak, hogy a társművészetek tudomást vennének a dzsesszről, vagy ha igen, nem sorolják a „komoly" műfajok közé. Mennyiben befolyásolja ez a dzsessz­mu­zsi­ku­sokat?

- Néha meglepődöm olyan emberek zenei ízlésén, akiket én nagy művészként, íróként vagy festőként csodálok. Amióta csak zenélek, tapasztalom, milyen szegényes zenei ízlése van a többi művészeti ág képviselőinek. De mit tehetek? Én a magam zenéjét játszom, s elsősorban a közönség ítéli meg, hogy milyen eredménnyel.

(Hajdú-bihari Napló, 1980)