Macskák a színpadon (Madách Színház)

 

Az elmúlt színházi évad közepe táján szenzációként hatott a hazai színházi életben, hogy a Madách Színház társulata musical bemutatására vállalkozik.

Nemcsak az szerzett meglepetést, hogy az efféle zenés műfajtól eladdig tartózkodó teátrum ily merész lé­pésre határozta el magát, hanem az is, hogy a mű eredeti bemutatójához képest szokatlanul hamar következett a magyarországi adaptáció: alig két év múlva. S ha ehhez vesszük, hogy a premierhez külső erők bevonására is szükség volt, érthetővé válik, hogy miért hatott különleges eseménynek a bemutató.

Most, az új évad elején, több mint fél évvel a sikeres debütálás után. változatlan érdeklődés kíséri A. L. Webber és T. S. Eliot musicaljének előadását. Kezdés előtt hosszú sorok állnak a pénztárnál, reménykedve abban, hogy kínálkozik még gazdátlanul maradt jegy. S ami a vidéki színházakban elképzelhetetlen: bent a teremben egy gombostűt sem lehet leejteni, minden szék foglalt, sőt sokan 50 forintos állójeggyel nézik végig a produkciót, amire még a 14-ik sorba is 130 forintért vesztegették a belépőt. Legalább 300 forintot kell tehát egy házaspárnak költenie a szórakozásra, de a kívül-maradottak serege jelzi, hogy az érdekes, élvezetes színházi élményre vágyók hajlandók ekkora összeget áldozni kedvtelésükért.

A kérdés csupán az, hogy megtérül-e befektetésük.

A hosszú taps és az elejtett megjegyzések nem hagynak kétséget a válasz felől. S nem csoda: magyar színpadokon ilyen kiállítású, ilyen technikai trükköket és előadói apparátust felvonultató játékra nemigen akadt még példa. A látvány, a zene, a tánc és a gesztusok példás összhangjával, az aprólékos kidolgozással olyan mércét állított fel a Madách társulata, ami meghaladja az átlagos hazai színházak teljesítőképességét: ezért még irreális volna követendő útként kijelölni. Fejlettebb színházkultúrájú országokban ez a jelen színháza; nálunk egyelőre csak a vágyott jövő ígéreteként szerepelhet.

A szürreálisán berendezett ósdi padlástér, az elektronikus fényeffektusok használata, a földet-falat-levegőt bejátszó koreográfia sajátos színpadi világot teremt, egyfajta totális színházat, amely nem az agy, hanem elsősorban az érzékek számára kínál felfognivalót. Ebben a produkcióban ugyanis a forma maga válik tartalommá - lévén, hogy nincs összefüggő, hagyo­mányos értelemben vett cselekménye a produkciónak.

A látványnak elismerően adózó néző ugyanis kénytelen bevallani, hogy az első rész végén sejtelme sincs, miről szól valójában a játék; s a második rész zártával is csak halványan kezd benne derengeni valamiféle fogalmilag meghatározható „mondanivaló”. Mindenféle előta­nulmány, sőt Eliot költeményének ismerete nélkül kénytelen magát a szemére bízni, mivel füle a kelleténél kevésbé segíti a tájékozódásban: egész egyszerűen nem érti a playback zenés kísé­rettel énekelt szövegeket. Hiába a körültekintő hangosítás, Webber pop-rock-klasszikus musi­calelemeket ötvöző hatásos zenéje annyira domináns, hogy az énekelt részekből jószerivel csak a dallamfordulatok, s nem a szövegek tartalmai foghatók fel.

S mivel szó prózában egyszer sem hangzik el, az ember tudatlanul marad a dolgok lényege felől. Am az a legfurcsább, hogy beéri ennyivel; mert előbb-utóbb rájön, hogy az előadásnak ez a lényege: átengedni magunkat az érzékek diadalának, gyönyörködni a látvány forgatagában, sodródni a zene hullámaival, laza testtartással figyelni a jelenetek ellenpontszerűen következő sorát, a színészek hallatlanul fegyelmezett és mégis felszabadult összjátékát.

Hogy ez kevés volna? Ötlettelen, vérszegény kivitelben igen. De itt a professzionalizmus megdicsőülésének lehetünk tanúi; általa jelennek meg a fejezetek a Macskák életéből, s az olajozottan működő színházi gépezet önmagát emeli a piedesztálra. Elbűvölten nézzük.

(Hajdú-bihari Napló, 1983)