Mindennapi menedékhelyünk (Gorkij Békéscsabán)

Vendégtársulat mutatta be előadását a Csokonai Színházban: a békéscsabai Jókai Színház Gorkij Éjjeli menedékhely című drámájával lépett a debreceni közönség elé. A darabot Giricz Mátyás rendezte, akit korábban szoros szálak fűzték a debreceni színházhoz.

Gorkij művei időről időre felbukkannak a hazai színpadokon; legutóbb a Csokonai Színházban a Kispolgárok került színre Rencz Antalnak, a békéscsabai színház jelenlegi vezető rendezőjének irányításával. Az Éjjeli menedékhely az író egyik legismertebb műve, a szocialista realizmus egyik első megnyilatkozása, Gorkij hitvallása az ember nagyszerűsége, elhivatottsága mellett. De mint minden, erősen kora társadalmi valóságához kötődő mű, magában hordja annak veszélyét, hogy évtizedekkel később, megváltozott társadalmi viszonyok között, elveszti aktualitását; értékének próbája tehát az lesz, hogy ilyen körülmények mellett képes-e egyetemesebb, mélyebb összefüggések, tartalmak kifejezésére. A békéscsabaiak előadása nem tudott határozott választ adni erre a dilemmára.

Az emberben van képesség és hajlam a részvétre, a nyomor olyan átélésére, amiben neki magának nem volt és nincs része. De amikor a nyomor ennyire hangsúlyozottan naturalistán, anyagi természetében jelenik meg előtte a színen, környezetére gondolva nem tudja magától elhessegetni a műviség érzetét. És ezt csak táplálják Gyarmathy Ágnes egyébként kifejező díszletei és jelmezei. Mert, bár nem láttunk rossz előadást, a játék igazából nem tudott megszabadulni a realista-naturalista kötöttségektől, nem volt képes az elesettség, kitaszítottság állapotának lelki, az emberi természetben rejtőző motivációit általánosabb síkon felmutatni. Azt, amivel a társadalomlélektani felismerései azóta gyarapították a gondolkodást: hogy a mélybe nemcsak az elnyomó társadalmi viszonyok, de önnön gyengesége, határozatlansága is lökhetik az embert.

Pedig Giricz Mátyás rendező az első részben ihletetten, ívet adóan vezette a játékot, s a színészek is igen jó karaktereket formáltak a szerepekből. A második rész már veszített összefogottságából, olykor „leült"; nem kis mértékben amiatt, hogy maga a darab is stati-kussá, egyszólamúvá, sőt patetikussá válik. Az expozícióban felmutatott erényeket itt már a színészek sem tudták megőrizni, továbbfejleszteni; játékukban mind több lett a teátrális, külsődleges megoldás. Ekkor már színészeket láttunk a színpadon szerepeikkel birkózni, s nem átélt, megszenvedett emberi sorsokat. A kívánt hatást nem érte el a kissé kurtára-furcsára sikeredett befejezés sem.

Megoldatlanságai ellenére sem keltett rossz benyomást az előadás, s a békéscsabai társulat egységes vállalkozásnak tűnt. Talán nem is rajtuk múlott, hogy nem tudtak megbirkózni a feladattal; és már ez is ok a gondolkodásra. Illendő felsorolni azok nevét, akik az előadás fő terheit vállalták; sorrendben: Gyurcsek Sándor, Vajda Márta, Géczi József, Hodu József, Dénes Piroska, Várday Zoltán, Tomanek Gábor, Kalapos László. És különös aktualitással Mentes József, az öreg vándor.

(Hajdú-bihari Napló (1980))