Németh László: Sámson (A békéscsabai színház vendégjátéka)

 

Alighanem az értékmen­tés nemes szándéka vezette a békéscsabai Jókai Színhá­zat, amikor Németh László: Sámson című drá­májának bemutatására vál­lalkozott. Az 1945-ben kelet­kezett mű színrevitelével Rencz Antal főrendező is­mét jelét adta a magyar dráma iránti rokonszenves elkötelezettségének és kuta­tó hajlamainak, amivel elfe­ledett vagy kevésbé mélta­tott alkotásokat igyekszik újra a figyelem középpontjá­ba állítani. 

A Sámson ősbe­mutatója fontos tett a sor­ban, még akkor is, ha az előadás ezúttal kevésbé győ­zött meg a darab maradan­dó színi értékeiről.

Az elárult, megvakított, rabságba vetett Sámson bib­liai történetében Németh László a népétől elszakított, megalázott, különbözőségtu­datának béklyójától szaba­dulni nem tudó és a szenve­dések elől a halálba mene­külő vezér – mint drámai hős – példázaterejű konf­liktusának lehetőségét fe­dezte fel. Azt a tragikus helyzetet, amely a megnyo­morított, tétlenségre kárhoz­tatott rendkívüli embert reményvesztettségbe, értelmet­len cselekedetekbe és vé­gül önnön pusztulásával is járó kétségbeesett lázadásba kergeti. Egy adott történelmi szituációnak a személyiség­re tett hatása, s a természetes cselekvési lehetőségétől meg­fosztott egyén integritásának kérdései foglalkoztatták Né­meth Lászlót a filiszteusok börtönében sínylődő hatal­mas erejű Sámson pokoljá­rásának történetében; s bár műve történelmi drámáinak sorába illeszkedik, nem kétséges, hogy saját korának égető lét- és sorstalányaira kívánt benne választ találni.

Ez a darab is, mint Németh László munkáinak leg­többje, egy abszolút hős és az őt környező világ viszo­nyának dramaturgiai szálai­ból szövődik. A nehéz, szin­te Shakespeare-szerű ké­pekből építkező mondatok­ban magasztos eszmék vív­ják csatájukat embertelen és kisszerű, de hatalmi pozíció­ból érvelő ellenfeleikkel. Az emelkedett nyelvezet, a gon­dolatok ereje, az indulatok áradása könyvben olvasva magával ragadja az embert – de természetesen más ha­tásmechanizmusok érvénye­sülnek egy mű színi megje­lenítésekor. Egymásra épü­lő, konfliktusokban csúcso­sodó színpadi helyzetek nél­kül a legszebb gondolatok sem érik el igazi céljukat; s így a játék nem lehet több mint tételes eszmék színi il­lusztrációja.

A Sámson monolitikus dra­maturgiája kevés ilyen hely­zetet kínál. A cselekvésekben kifejeződő tartalmakat leg­többször a szó uralma he­lyettesíti, s a konfliktusok sem a történetben, hanem a szereplők előéletében rejle­nek. Minden jelenlét tulaj­donképpen a főhőshöz való viszonyában nyer értelmet, s ez az egyirányú kapcsolat­rendszer megfosztja a drá­mát az összetettebb ábrázo­lás lehetőségétől. Egynemű­ek, a jó és a rossz vegytiszta képlete szerint fogantak az alakok is, mintha az író szándékosan kötötte volna magát a jellemábrázolás leegyszerűsítettebb módszeré­hez. Mindezek következtében nem igazán súlyos, nem eléggé sokrétűen kibontott a végkifejlethez vezető konf­liktus; egész egyszerűen úgy érezzük, mintha egy felvonás hiányozna a darabból.

Valószínűleg tisztában volt ezekkel a fogyatékosságokkal a rendező is, ezért vonta össze egy résszé az utolsó két felvonást. Ezzel sem sikerült azonban pótolni a hiányo­kat. Pedig amit lehetett, megtett Rencz Antal: saját maga tervezte a látványos, monumentális díszleteket, gondosan megkomponálta az egyes képeket, a világítást, neves fővárosi művészt hí­vott a főszerepre – és még­sem tudta igazán életsze­rűvé tenni Németh László drámáját. Mintha valami vékony tüllfátyolon át néz­nénk az előadást: kiérlelt, rendkívül kulturált színjá­tékot látunk, amely azon­ban híján van annak a ter­mészetességnek és közvetlen­ségnek, ami muzeális értéke­ket a jelenvalóság érzetével tölthetne meg. Fokozza ezt a távolságot a historizáló megjelenítés és a játékfelfo­gások különbözősége is (mindamellett, hogy ellen­kezik a mondanivaló logiká­jával a zárókép kimerevítettsége).

Sámsont Nagy Attila, a Thália Színház tagja ven­dégként alakítja. Robusztus alkata, ércesen zengő orgá­numa szinte predesztinálja a szerepre – és az ember óha­tatlanul fizikumának hatása alá kerül –, de játékstílusa, azt kell mondanunk, nem segíti a mű merev szerkeze­tének oldását. Sámson, mint kiválasztott, rendkívüli tu­lajdonságokkal megáldott (vagy megvert) lény valóban különbözik embertársaitól, de mitikus vonásainak hang­súlyozása a színpadon még inkább az egyneműség, a mo­nodráma irányába viszi el a játékot, ahelyett, hogy bekapcsolódni igyekezne an­nak folyamatába. Ez a Sám­son annyira meghatározó, öntörvényű egyéniség, hogy a többieknek szinte nincs is keresnivalójuk a színpa­don. S a konkrét kapcsolódá­si pontok lazulván, jelenéseit olykor szükségszerűen lengi be a teatralitás felhője.

Társai – köztük Jefteként Barbinek Péter – több-ke­vesebb eredménnyel próbál­nak egyéni arcot kölcsönözni egysíkú jellemüknek Ez leg­inkább a királyt játszó Gálfy Lászlónak sikerül, aki cini­kus szerepértelmezésével új esztétikai minőséget, a gro­teszket csempészi izgalmasan az előadásba – de ezzel el is üt Németh László tragé­diájának fenségesen komor hangvételétől. Furcsa, hogy mégis ezt a mozzanatot érez­zük igazán valószerűnek az előadásban.

(Hajdú-bihari Napló, 1983)