Németh László: Sámson (A békéscsabai színház vendégjátéka)
Alighanem az értékmentés nemes szándéka vezette a békéscsabai Jókai Színházat, amikor Németh László: Sámson című drámájának bemutatására vállalkozott. Az 1945-ben keletkezett mű színrevitelével Rencz Antal főrendező ismét jelét adta a magyar dráma iránti rokonszenves elkötelezettségének és kutató hajlamainak, amivel elfeledett vagy kevésbé méltatott alkotásokat igyekszik újra a figyelem középpontjába állítani.
A Sámson ősbemutatója fontos tett a sorban, még akkor is, ha az előadás ezúttal kevésbé győzött meg a darab maradandó színi értékeiről.
Az elárult, megvakított, rabságba vetett Sámson bibliai történetében Németh László a népétől elszakított, megalázott, különbözőségtudatának béklyójától szabadulni nem tudó és a szenvedések elől a halálba menekülő vezér – mint drámai hős – példázaterejű konfliktusának lehetőségét fedezte fel. Azt a tragikus helyzetet, amely a megnyomorított, tétlenségre kárhoztatott rendkívüli embert reményvesztettségbe, értelmetlen cselekedetekbe és végül önnön pusztulásával is járó kétségbeesett lázadásba kergeti. Egy adott történelmi szituációnak a személyiségre tett hatása, s a természetes cselekvési lehetőségétől megfosztott egyén integritásának kérdései foglalkoztatták Németh Lászlót a filiszteusok börtönében sínylődő hatalmas erejű Sámson pokoljárásának történetében; s bár műve történelmi drámáinak sorába illeszkedik, nem kétséges, hogy saját korának égető lét- és sorstalányaira kívánt benne választ találni.
Ez a darab is, mint Németh László munkáinak legtöbbje, egy abszolút hős és az őt környező világ viszonyának dramaturgiai szálaiból szövődik. A nehéz, szinte Shakespeare-szerű képekből építkező mondatokban magasztos eszmék vívják csatájukat embertelen és kisszerű, de hatalmi pozícióból érvelő ellenfeleikkel. Az emelkedett nyelvezet, a gondolatok ereje, az indulatok áradása könyvben olvasva magával ragadja az embert – de természetesen más hatásmechanizmusok érvényesülnek egy mű színi megjelenítésekor. Egymásra épülő, konfliktusokban csúcsosodó színpadi helyzetek nélkül a legszebb gondolatok sem érik el igazi céljukat; s így a játék nem lehet több mint tételes eszmék színi illusztrációja.
A Sámson monolitikus dramaturgiája kevés ilyen helyzetet kínál. A cselekvésekben kifejeződő tartalmakat legtöbbször a szó uralma helyettesíti, s a konfliktusok sem a történetben, hanem a szereplők előéletében rejlenek. Minden jelenlét tulajdonképpen a főhőshöz való viszonyában nyer értelmet, s ez az egyirányú kapcsolatrendszer megfosztja a drámát az összetettebb ábrázolás lehetőségétől. Egyneműek, a jó és a rossz vegytiszta képlete szerint fogantak az alakok is, mintha az író szándékosan kötötte volna magát a jellemábrázolás leegyszerűsítettebb módszeréhez. Mindezek következtében nem igazán súlyos, nem eléggé sokrétűen kibontott a végkifejlethez vezető konfliktus; egész egyszerűen úgy érezzük, mintha egy felvonás hiányozna a darabból.
Valószínűleg tisztában volt ezekkel a fogyatékosságokkal a rendező is, ezért vonta össze egy résszé az utolsó két felvonást. Ezzel sem sikerült azonban pótolni a hiányokat. Pedig amit lehetett, megtett Rencz Antal: saját maga tervezte a látványos, monumentális díszleteket, gondosan megkomponálta az egyes képeket, a világítást, neves fővárosi művészt hívott a főszerepre – és mégsem tudta igazán életszerűvé tenni Németh László drámáját. Mintha valami vékony tüllfátyolon át néznénk az előadást: kiérlelt, rendkívül kulturált színjátékot látunk, amely azonban híján van annak a természetességnek és közvetlenségnek, ami muzeális értékeket a jelenvalóság érzetével tölthetne meg. Fokozza ezt a távolságot a historizáló megjelenítés és a játékfelfogások különbözősége is (mindamellett, hogy ellenkezik a mondanivaló logikájával a zárókép kimerevítettsége).
Sámsont Nagy Attila, a Thália Színház tagja vendégként alakítja. Robusztus alkata, ércesen zengő orgánuma szinte predesztinálja a szerepre – és az ember óhatatlanul fizikumának hatása alá kerül –, de játékstílusa, azt kell mondanunk, nem segíti a mű merev szerkezetének oldását. Sámson, mint kiválasztott, rendkívüli tulajdonságokkal megáldott (vagy megvert) lény valóban különbözik embertársaitól, de mitikus vonásainak hangsúlyozása a színpadon még inkább az egyneműség, a monodráma irányába viszi el a játékot, ahelyett, hogy bekapcsolódni igyekezne annak folyamatába. Ez a Sámson annyira meghatározó, öntörvényű egyéniség, hogy a többieknek szinte nincs is keresnivalójuk a színpadon. S a konkrét kapcsolódási pontok lazulván, jelenéseit olykor szükségszerűen lengi be a teatralitás felhője.
Társai – köztük Jefteként Barbinek Péter – több-kevesebb eredménnyel próbálnak egyéni arcot kölcsönözni egysíkú jellemüknek Ez leginkább a királyt játszó Gálfy Lászlónak sikerül, aki cinikus szerepértelmezésével új esztétikai minőséget, a groteszket csempészi izgalmasan az előadásba – de ezzel el is üt Németh László tragédiájának fenségesen komor hangvételétől. Furcsa, hogy mégis ezt a mozzanatot érezzük igazán valószerűnek az előadásban.
(Hajdú-bihari Napló, 1983)