Rock és opera (Rock Színház: Sztárcsinálók)

 

Először láthatott magyar rock-operát a debreceni közönség augusztus 8-9-én a debreceni nagyerdei szabadtéri színpadon: a Rock Színház társulata Várkonyi Mátyás-Miklós Tibor Sztárcsinálók című művét. A műfajt jelző szóösszetétel első tagja gyanússá tehette a produkciót a második hívei szemében, mert szinte kizárólag fiatalok töltötték meg a nézőteret. Legtöbbeket nyil­vánvalóan a rockzene ígérete vonzott, de akadtak olyanok is, akik tudták, hogy valami új szü­letésének lehetnek tanúi a magyar színházi életben.

Ez az új pedig az ifjúsághoz szóló zenés színház, amely az. Evita tavalyi bemutatója után magyar rock-operát tűzött műsorára. Akit érdekel, a fővárosi lapokból mindent megtudhatott a színház létrejöttének körülményeiről; erről csak annyit, hogy teljes mértékig egyetértünk a törekvéssel, és szurkolunk jövendő sikeréért. Annál is inkább, mert a Sztárcsinálók előadása ígéretes jegyeit mutatta egy új színjátszó stílus és közlendő megteremtésének.

Az ókori Róma legvéresebb szakaszáig, Néró császárságának idejéig nyúlt vissza témáért Miklós Tibor szövegkönyvíró. A politikai mechanizmus működését, a hatalom és a nép viszonyát, a hit és a gyakorlat kérdéseit vizsgálja a parabolisztikus történetben – olyan kérdéseket tehát, amelyeket a magyar irodalom és filmművészet a hatvanas-hetvenes években állított érdeklődése középpontjába. A fáziskésés annak tulajdonítható, hogy a hatvanas években induló beatnemzedék Nyugaton a hetvenes évek elejére – nálunk a végére – alakította ki azokat a stiláris jegyeket, amelyek révén sajátos formában fogalmazhatta meg helyzetéről és a világról alkotott képét. A rock-zene vezető szerepe, szeretetkultusz, nonkonformizmus, kissé idealisztikus és romantikus helykeresés jellemezte e nemzedék szemléletét és „életérzését", ami aztán megnyilvánult a keletkező műalkotásokban is. A Hair, a Jesus Christ Superstar, az Evita és a többi, sajátos formanyelvű zenés játék (opera) sem annyira tartalmában, hanem jellegében, stílusában, kifejezésmódjában kötődött elsősorban a fiatalsághoz.

Ehhez a sorhoz csatlakozik a Sztárcsinálók is, tudatosan vállalva a nagy elődök hatását. A politikai boszorkánykonyha két „főszakácsa", Seneca és Agrippina már elégedetlen az ügye­letes sztár, Claudius tunyaságával; új bálvány után néznek hát. Egykettőre elteszik láb alól az elődöt, s trónjára ültetik az új reménységet, Nérót. Némi hiba csúszik azonban számításukba, mert az ifjú császár egyre inkább a maga ura akar lenni: megérzi a hatalom ízét, eltávolítja útjából az ellenkezőket – még anyját is –, beleveti magát az életbe, az orgiákba, az egész Róma egy fékeveszett tombolássá válik Hirtelen azonban új sztárt kezd bálványozni a nép – Jézusnak adja ki magát valaki –, s Nérónak nem marad más választása, mint felgyújtani Rómát, hogy ellenfelétől megszabaduljon. Ezzel azonban maga alatt is elvágta a fát, az általános bizal­matlanság légkörében elveszti szövetségeseit, magára marad és öngyilkos lesz, mielőtt vele végeznének.

Erőszak, visszaélések, általános erkölcsi romlás, értékvesztés, a pénz uralma, a hatalom hajszolása, leplezetlen politikai manipulációk az „eszme" nevében: rideg, kegyetlen világ je­lenik meg a Sztárcsinálók színpadán. „Az elvet kell formálni az új helyzethez mindig, így lesz a gondolat végül legyőzhetetlen fegyver" – énekli a legfontosabb tanulságot Pál apostol.

Határozott mondanivalót közvetít tehát a játék, ám a gondolat megvalósulásával már akadnak problémák. A szöveg nyelvezete szándékoltan hétköznapi, nyers, olykor durva – ehhez a világhoz nem illik a költészet. A zene igyekszik illusztrálni a helyzeteket, oldani és előké­szí­teni a váltásokat, hiszen egyetlen szó nem hangzik el prózában. De Várkonyi Mátyás muzsikája egyfelől túl kellemes, másfelől nem elég karakterisztikus: felhasználja – olykor ironikusan – a popzene különböző irányzatait, de sem témáiban, sem ritmikájában nem elég változatos, átütő. Persze, nagy munka van benne, s lehet, hogy ez alapozza meg egy későbbi, jobb produkcióját.

Az előadás két részben, 39 jelenetben játszódik; inkább a filmszerűség jellemzi, mint a drámai építkezés. Némi dramaturgiai munka még ráfért volna: a váltások sok esetben suták, a cselekvés hiányát sokszor csak váltott mikrofonozású énekkel próbálják ellensúlyozni. A szín-padkép szükségszerűen egyszerű, de a fényeffektusokkal, show-elemekkel élhettek volna bátrabban, gazdagabban is. Valójában a koreográfia teremti meg az előadás egynemű közegét: az ének mellett a mozgás játssza a legnagyobb szerepet, az viszi a történetet. Eva Reinthaller és Lothar Hanff vendégtervezők jól érzik ezt a nyelvet, sikerült sodró, kifejező és szellemes mozgással bejátszatniuk a teret, szolgálniuk a mondandó kibontását. Hagyományos értelemben vett színészi játékra itt nincs lehetőség, táncolni és énekelni kell tudni elsősorban, s ebben a népes szereplőgárdából különösen Szolnoki Tibor, Harmath Albert, Kováts Kriszta, Makrai Pál és Eszményi Viktória jeleskedett. Nem minden közreműködő énekelt jól, de az énekstílus egységes volt, s ez nagyon lényeges.

A táncban, énekben, mozgásban vajmi kevés nyoma volt a lírának, finomságnak, érze­lem­nek. Groteszk, ironikus, érdes hangvétel, távolságtartás jellemzi a játékot: ezzel a világgal va­lóban nem lehet azonosulni. Mi hát akkor a teendő? A válasz jellemzően kissé romantikus és idealista: a csalódott, megcsömörlött dalnok kezéből fiatal, farmernadrágos (!) srác veszi ki a gitárt, s énekli egyre nagyobb tűzzel: „Költő vagyok, és fiatal még... / Aki átlát ma már / a dolgok látszatán / mindig velem kérdez, s mindig választ vár.

No, igen. Ha a művészet valóban képes lenne csodákra, aligha kellene féltenünk a világot a sztárcsinálók manipulációitól.

 

(Hajdú-bihari Napló, 1982)