Sótlan Shaw (A Pygmalion Nyíregyházán)

 

Mint egy kis ékszerdoboz – állapítjuk meg újfent, s megint tetszéssel, a nyíregy­házi Móricz Zsigmond Szín­ház épületéről. Külső és bel­ső szép, rusztikus összhang­ban megtervezve, a sötétbar­na és a hófehér kontrasztjá­val; de azért már látszanak a viseltesség első jelei. Pedig nem is volt olyan rég az ava­tás...

Vajh, a debreceni színház­kedvelőknek is részük van e változásokban? Járnak-e át egy-egy bemutatóra úgy, mint ha focimeccsre indulná­nak a „szomszéd várba’'? Vagy csak bennünket vezérel arrafelé jó szerencsénk időn­ként? Néhány előadást látva s a kritikai visszhangot is­merve inkább hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az új nyíregyházi társulat eddi­gi teljesítménye a szkeptiku­sok vélekedését igazolta. Egy-két igen-igen halvány produkció, több tisztes vagy jó színvonalú előadás – de semmi olyan, ami szellemi pezsgést előidéző hatással volna távolabbi régiók embereire, ami miatt autókaravánok kelnének útra Békéscsabáról, Miskolcról vagy Szolnokról. Igaz persze, a próbaidő még nem telt le, így hát udvariatlanság volna elsietni az ítélkezést. (És egyébként is; az autókaravá­nok felkerekedését nem fel­tétlenül a várható szellemi izgalom vonzása befolyásolja.)

Várjunk tehát és bizakod­junk! Habár ez utóbbi nem megy túl könnyen; újból és újból al­kalmat kell teremteni rá. Ilyen alkalom Bernard Shaw Pygmalion című víg­játékának előadása. Remek darab, szellemes párbeszé­dekkel, a komikum számta­lan lehetőségével, hálás sze­re­pek­kel, csak élni kell ve­le. Ez azonban, úgy látszik, nem is olyan egyszerű. A párbeszédek ugyanis csak ak­kor szellemesek, ha szelle­mesen adják elő őket; a ko­mikum csak akkor él, ha hely­zetekből és jellemekből bomlik ki (ezt itt ráadásul a nyelvi humor tetézhetné); s a szerepek csak akkor hálásak, ha színészileg megformálják őket. (Legalábbis így véljük tudni.) Minderre akad­nak példák a nyíregyházi előadásban, de csak szór­ványosan, töredékesen. Ügyes megoldások váltakoznak ki­dolgozatlan jelenetekkel. Az átgondolt egység hiányában az összkép pedig: szi­porká­zó darab helyett döcögő, né­ha kifejezetten unalmat árasztó előadás; jutalomjáték helyett többnyire színé­szi magánszámok sorozata.

Nem világos az sem, mi célja volt Bozóky István rendezőnek ezzel az előadás­sal, Meg­hagyta az angol miliőt, a darabból mégis kilúgozódott Shaw szelleme, ironikus társada­lom­kritikája. Helyére nem lépett semmi – hacsak a történet szöveg­hű előadását annak nem te­kintjük. De nem tekintjük. Rendezői koncepció hiányá­ban így szabadabban figyel­hettük a színészi játékot, s ez a foglalatosság kétségtele­nül hozott néhány tanulsá­got.

Mindenekelőtt azt, hogy Elizából még külvárosi vadóc korában sem hiányozhat az ere­dendő báj és intelligencia, ami aztán hitelessé teszi „átnevelődésének” eredményét. Szabó Tünde azonban túl nyers és agresszív ehhez, mindamellett, hogy gesztusai is keresettek. Áta­lakult Elizaként már hitelesebb; különösen, amikor igazáért perlekedik.

Higgins professzort Bozóky István és Kovács Gyula fel­váltva jelenítik meg; nekünk az utóbbit volt alkalmunk látni. Itt közöljük felfedezé­sünk eredményét: még soha­sem tanulmá­nyozhattuk ennyire közelről, miképpen ké­pes egy magyar színész egy másik magyar színész stílu­sát magára venni. Kovács Gyula remekül alakította Tordy Gézát: hangszíne, mi­mikája, beállásai, sőt arcpi­rulásai lépten-nyomon elénk idézték fővárosi kollégája já­tékát, s még arra is maradt energiája, hogy figyelje ma­gát Tordyként. Már ezért az élményért érdemes volt a fáradság. S hogy milyen volt Higginsként? Elég talán, ha annyit mondunk: mellet­te öreg házi­bútorként hatott Pickering ezredes (Bárány Frigyes).

De volt még egy érdekes­ség: Gerbár Tibor (Doolittle). A Debrecenből elpártolt szí­nésznek ritka érzéke van a humorhoz; egy szemvillanás­sal képes nevetésre fakasz­tani a nézőteret. Ne­vettünk egyeben is, néhány nagy pil­lanatán; de játéka ezúttal kissé fáradtnak tűnt, s talán emiatt nem tudott egyértel­mű karaktert adni az öreg csavargónak. De amit adott, abban színészként volt jelen; s azt jó volt nézni.

(Hajdú-bihari Napló, 1983)