Sótlan Shaw (A Pygmalion Nyíregyházán)
Mint egy kis ékszerdoboz – állapítjuk meg újfent, s megint tetszéssel, a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház épületéről. Külső és belső szép, rusztikus összhangban megtervezve, a sötétbarna és a hófehér kontrasztjával; de azért már látszanak a viseltesség első jelei. Pedig nem is volt olyan rég az avatás...
Vajh, a debreceni színházkedvelőknek is részük van e változásokban? Járnak-e át egy-egy bemutatóra úgy, mint ha focimeccsre indulnának a „szomszéd várba’'? Vagy csak bennünket vezérel arrafelé jó szerencsénk időnként? Néhány előadást látva s a kritikai visszhangot ismerve inkább hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az új nyíregyházi társulat eddigi teljesítménye a szkeptikusok vélekedését igazolta. Egy-két igen-igen halvány produkció, több tisztes vagy jó színvonalú előadás – de semmi olyan, ami szellemi pezsgést előidéző hatással volna távolabbi régiók embereire, ami miatt autókaravánok kelnének útra Békéscsabáról, Miskolcról vagy Szolnokról. Igaz persze, a próbaidő még nem telt le, így hát udvariatlanság volna elsietni az ítélkezést. (És egyébként is; az autókaravánok felkerekedését nem feltétlenül a várható szellemi izgalom vonzása befolyásolja.)
Várjunk tehát és bizakodjunk! Habár ez utóbbi nem megy túl könnyen; újból és újból alkalmat kell teremteni rá. Ilyen alkalom Bernard Shaw Pygmalion című vígjátékának előadása. Remek darab, szellemes párbeszédekkel, a komikum számtalan lehetőségével, hálás szerepekkel, csak élni kell vele. Ez azonban, úgy látszik, nem is olyan egyszerű. A párbeszédek ugyanis csak akkor szellemesek, ha szellemesen adják elő őket; a komikum csak akkor él, ha helyzetekből és jellemekből bomlik ki (ezt itt ráadásul a nyelvi humor tetézhetné); s a szerepek csak akkor hálásak, ha színészileg megformálják őket. (Legalábbis így véljük tudni.) Minderre akadnak példák a nyíregyházi előadásban, de csak szórványosan, töredékesen. Ügyes megoldások váltakoznak kidolgozatlan jelenetekkel. Az átgondolt egység hiányában az összkép pedig: sziporkázó darab helyett döcögő, néha kifejezetten unalmat árasztó előadás; jutalomjáték helyett többnyire színészi magánszámok sorozata.
Nem világos az sem, mi célja volt Bozóky István rendezőnek ezzel az előadással, Meghagyta az angol miliőt, a darabból mégis kilúgozódott Shaw szelleme, ironikus társadalomkritikája. Helyére nem lépett semmi – hacsak a történet szöveghű előadását annak nem tekintjük. De nem tekintjük. Rendezői koncepció hiányában így szabadabban figyelhettük a színészi játékot, s ez a foglalatosság kétségtelenül hozott néhány tanulságot.
Mindenekelőtt azt, hogy Elizából még külvárosi vadóc korában sem hiányozhat az eredendő báj és intelligencia, ami aztán hitelessé teszi „átnevelődésének” eredményét. Szabó Tünde azonban túl nyers és agresszív ehhez, mindamellett, hogy gesztusai is keresettek. Átalakult Elizaként már hitelesebb; különösen, amikor igazáért perlekedik.
Higgins professzort Bozóky István és Kovács Gyula felváltva jelenítik meg; nekünk az utóbbit volt alkalmunk látni. Itt közöljük felfedezésünk eredményét: még sohasem tanulmányozhattuk ennyire közelről, miképpen képes egy magyar színész egy másik magyar színész stílusát magára venni. Kovács Gyula remekül alakította Tordy Gézát: hangszíne, mimikája, beállásai, sőt arcpirulásai lépten-nyomon elénk idézték fővárosi kollégája játékát, s még arra is maradt energiája, hogy figyelje magát Tordyként. Már ezért az élményért érdemes volt a fáradság. S hogy milyen volt Higginsként? Elég talán, ha annyit mondunk: mellette öreg házibútorként hatott Pickering ezredes (Bárány Frigyes).
De volt még egy érdekesség: Gerbár Tibor (Doolittle). A Debrecenből elpártolt színésznek ritka érzéke van a humorhoz; egy szemvillanással képes nevetésre fakasztani a nézőteret. Nevettünk egyeben is, néhány nagy pillanatán; de játéka ezúttal kissé fáradtnak tűnt, s talán emiatt nem tudott egyértelmű karaktert adni az öreg csavargónak. De amit adott, abban színészként volt jelen; s azt jó volt nézni.
(Hajdú-bihari Napló, 1983)