Igazán örülhetünk annak, hogy Debrecen az ország egyik legnagyobb városa, mert lakói így majdnem minden évben részesülhetnek valamely, Magyarországra látogató külföldi művészeti együttes játékának élvezetében.
Legutóbb kedden este örülhettünk, amikor – ritka pillanat! – a Pekingi Opera Belsőmongol Társulata zsúfolt házat vonzva mutatkozott be a jegyhez jutott szerencséseknek a Csokonai Színházban. A felfokozott érdeklődésen nincs mit csodálkozni, hiszen ezúttal valóban varázslat történt: a Hegy jött el Mohamedhez, hogy röpke két órán át ízelítőt adjon egy távoli, egzotikus kultúra különös világából.
Csak természetes, hogy nagy sikert aratott a bemutatkozás, hiszen a jól nevelt magyar közönség még a lábain alig-alig megálló honi produkciók premierjét is vastapssal jutalmazza. Nem a kötelező szkepszis mondatja, ha mégis kétségeink támadtak a vendégjáték érdemi fogadtatásával kapcsolatban; aligha hihető ugyanis, hogy a nézőteret az európai kulturális hagyományoktól oly eltérő kifejezés- és jelrendszer minden jelentését pontosan értelmező Kína-szakértők töltötték volna meg. Szégyenkezés nélkül kell beismernünk, hogy ezen az estén csak a laikus pozíciójából lehettünk tanúi a rendkívüli fejleményeknek: neveltetésünk, műveltségünk, ízlésünk korlátait meghaladni képtelen, legfeljebb a más, az új iránti szellemi nyitottság kínálhatott kapaszkodót a látottak megközelítéséhez.
Hogy ez képesít-e a dolgok. lényegének megértéséhez, az már kinek-kinek a beleérző képességétől is függ.
Annyi mindenesetre mindjárt az elején kiderült, hogy az „opera” elnevezés használata nem a mi fogalmaink szerint értendő. Ebben a színházban a legkisebb szerep jut az éneknek (az is falzett-hangon) és a díszleteknek: mindent a pazar, jelzéses kosztümök, az arcot elfedő maszkok és az akrobatikus, stilizált, szimbolikus színészi játék fejez ki. Embertípusokat, érzelmi állapotokat, történéseket: egy (Kínában) általánosan ismert monda- és hitvilág évszázadokon át hagyományozódó szcenikai jelrendszerével.
A Debrecenben előadott három darabból kettő küzdelemről szól; harcról ember és ember, ember és természetfölötti erők között. Balett, pantomim, cirkuszi látvánnyal felérő akrobatika, ritmikusan énekelt beszéd, pompás kosztümök, a történést kísérő, kommentáló, népi hangszereken megszólaló zene – és ősi igazságszolgáltatás, a céljáért küzdő hős fölényes győzelme. A Csodatevő fű megszerzése című nyitó epizód cselekményének követése még némi nehézséget okozott, de a Felfordulás a mennyei palotában című részlet, nem utolsósorban a főszereplő lenyűgöző játéka (kár, hogy nevét a műsorfüzet alapján nem tudjuk azonosítani) és a káprázatos jelmezek miatt már egyértelműen közvetítette mondanivalóját.
Ami leginkább közel állta realista európai színjátszáshoz, mert elsődlegesen a színészi alakításokra épít, az a Levonulás a hegyről kettesben című epizód volt. A boncot játszó színész remek karikírozó képessége és humora a misztikum szférájából emberközelbe hozta a jelenetet; a világban egyedül álló, majd társat találó ember reménységét fogalmazta meg jelképesen e pár percben. Méltányolva a másik két epizód sokszor fantasztikusan összehangolt látványos mozgás-kombinációit, rnagam ezzel az etűddel voltam képes a legszorosabban azonosulni; a végén egyfajta katarzist is érezve.
Ez persze nem csoda. Európai csököttség.
(Hajdú-bihari Napló, 1984)
