Vizek és bútorok (A nagyváradi színház vendégjátéka)
Nem hozott magyar darabot debreceni vendégjátékára a nagyváradi Állami Színház magyar tagozata; talán ennek is tulajdonítható a mérsékeltebb érdeklődés, ami a bemutatkozást fogadta. Teodor Mazilu és Edward Bond neve kevésbé ismert Magyarországon, s ez némileg indokolja a közönség tartózkodását.
Egyébiránt a felelősségérzeten túl nincs sok okuk a bánkódásra azoknak, akik távol maradtak a vendégjátékról. Egy rossz darabot és egy gyengébb előadást kellett végignéznie annak, aki jelen volt az eseményen. A Stílbútor és fakereszt után ugyan még maradt némi reménységünk, hogy A tenger igazibb színházi élményt nyújt, de türelmünk nem termett rózsát, csak egy hervadt tátikát.
Teodor Mazilu „elmés komédiája” – ahogy egy otthoni kritikusa nevezi – a vezető beosztásba került emberek úrhatnámságát, sznobériáját, ostobaságát, hazug, erkölcstelen értékrendjét, visszaéléseit gúnyolja ki szatirikus éllel. Egy másik román kritikus a legbátrabb román szerzőnek nevezte Mazilut, s ezt nyilvánvalóan nem elmarasztalásnak szánta. Kétségtelen, a darab erőteljesen elítéli választott „hősei” parvenüségét, de mivel képletekkel s nem jellemekkel dolgozik, ritkán tud igazi vígjátéki magaslatokba emelkedni. Legnagyobb hibája – s hamisságának oka – azonban az, hogy a bírált torzulásokat pusztán emberi tulajdonságokként fogja fel, elvonatkoztatva attól a társadalmi mechanizmustól, amely valójában táptalaja és kiváltója e magatartásformáknak.
Mindazonáltal Mazilu darabja nálunk sem nélkülözi a vonatkoztatási pontokat, ezért is arathatott végül az előadás szép sikert. Nagy érdeme van ebben a jó társulati összmunkának: Szabó József koncepciózus, a darabot érdemén felüli értékekkel felruházó rendezésének, Kiss Elek díszleteinek, s néhány színész – Miske László, Hajdú Géza, Ács Tibor, Rácz Mari – élvezetes, jókedvű komédiázásának.
Műfaji megjelölését tekintve groteszk komédia A tenger, Edward Bond angol drámaíró kétrészes műve. Nem tudjuk eldönteni, hogy Seprődi Kiss Attila vendégrendező szándékosan vagy akaratlanul hagyta ezt figyelmen kívül, mindenesetre rosszul tette. Úgy talán lehetett volna a darabból valami. Így azonban kaptunk egy misztikus mártással leöntött, zaftos pszichoanalízissel megspékelt, álentellektüel eszmefuttatásokkal díszített bűnügyi történetet, aminek egyetlen tanulsága volt, hogy nincs unalmasabb egy rossz előadásnál. „A társadalomban s az emberben bujkáló irracionális erők”, „a társadalom kiismerhetetlenné komplikálódott viszonyai, amelyek elnyelnek vagy kitaszítanak magukból” – a műsorfüzet tanúsága szerint ilyesféle felfedezésekre kellett volna A tengernek a nézők figyelmét irányítani. Lehet. A mi figyelmünket – mivel nem ismerjük az eredeti művet – inkább arra a párhuzamra irányította, hogy ez a „szimbolikus” darab tényleg hasonlít a tengerhez: nem olyan mély, de legalább annyira átláthatatlan. Legalábbis ebben az interpretációban.
Hiába volt a sejtelmes díszlet s a néhány jól megoldott rész; a jelenetek nem álltak össze egésszé, öntörvényűen szerveződő színpadi folyamattá. Nem tudtak ezzel a színészek sem mit kezdeni, pedig módfelett igyekeztek, hogy valami értelmet vigyenek szerepükbe. Ahogy a darabbéli viszonylatokból, úgy az ő játékukból is hiányzott azonban a motiváció, s ez legfeltűnőbben az egyébként kitűnő karakterszínész, Szabó Lajos alakítását kísérte. Rosszat persze végül is sem rá, sem Bányai Irénre, sem Varga Vilmosra, sem Kiss Törék Ildikóra nem lehet mondani: amit rájuk bíztak, azt jól megoldották.
Igazában véve egy színész felfedezése a legnagyobb értéke a nagyváradiak vendégjátékának. Miske László a Stílbútor és fakeresztben a feltörekvő vállalatigazgatót, A tengerben a falu bolondját formálta meg úgy, hogy tulajdonképpen ő vitte az előadást, jelenlétével életet tudott adni a halott szituációknak is. S ezt nem pusztán színészi eszközökkel, hanem egyéniségének (és megjelenésének) sugárzásával érte el.
(Hajdú-bihari Napló, 1982)