Wolfgang Borchert útjai (Végig a hosszú úton)
Tudásunk meglehetősen szegényes Wolfgang Borchertről. Ha Balassa Sándor nem írt volna operát Az ajtón kívül című drámájából, nevét a germanisták szűk körén kívül alig-alig ismernék. Pedig Borchert a második világháború utáni német irodalom talán legnagyobb hajtású művét alkotta meg 1947-ben.
Rövid, alig huszonhét életévének tragikus, kitörölhetetlen élménye a háború, amit frontkatonaként, súlyos sebesüléssel és betegséggel, pacifista meggyőződése miatt kétszeres börtönbüntetéssel (halálra is ítélték), fizikailag teljesen leromlott állapotban élt túl. Két évvel. A háború vége és a halála közti néhány hónap termése kötetnyi novellája, elbeszélése és egyetlen drámája. Művészete e lidércnyomásos élményt ordítja a múlt terhe alól menekülj akaró kor arcába. Képzettársításokba fulladó kétségbeesése a retteneté, a megrendült öntudaté, a történelem irracionálissá vált viszonyai közt vergődő személyiségé, a kaotikus világrendben értelmet és felelősséget kereső esendő emberé. Írásai robbanásszerű indulattal, kényszerítő erővel fogalmazzák meg a történelmi önvizsgálat szükségességét – egy olyan időszakban, amelynek restaurációs törekvései egészen a hatvanas évek elejéig a hallgatás fátylába burkolják a közelmúlt eseményeinek tárgyalását. Ez az emésztő élmény a témája drámájának és Végig a hosszú úton, végestelen végig című írásának is, amely a Csokonai Színház Pódiumszínházában Bernát László rendezésében, Tihanyi Péter előadásában monodrámaként került színre.
Nehéz, valójában megvalósíthatatlan feladatra vállalkozott színész és rendező a borcherti világ egy szeletének színpadra vitelével. A mű ugyanis annyira érzelmi fogantatású, annyira egy adott kor specifikus vonásait tükrözi, hogy más történelmi körülmények között szükségképpen elveszti sajátos meghatározottságát, a kollektív öntudat gondolatilag is kapaszkodót kínáló hivatkozásrendszerét. Márpedig ha ezt egy adaptáció nem képes felidézni, akkor egyszerű háborúellenes röpirattá válik, aminek ugyan kétségtelenül van aktualitása, de konkrét-érzékletes drámai közeg híján csak az elvontság szférájában, igazában átélhető hatás nélkül.
A Pódiumszínház előadása nem tudta meghaladni ezt az ellentmondást. Mivel színész és szerep teljes azonosulását a történelmi dimenziók változása nem teszi lehetővé, ennek illúzióját csak mesterségbeli fegyverzetének bevezetésével keltheti fel a játékos. Tihanyi Péter, noha vannak szép, hiteles jelenetei, Fischer hadnagy belső űzöttségét állandóan felfokozott, intenzív jelenléttel ábrázolva igyekszik legyőzni a távolságot, s ezzel óhatatlanul a hatvanas évek amatőr színjátszómozgalmának mesterkéltté vált játékfelfogását idézi elénk. A valódi borosta, a lerongyolódott öltözet, az izzadó test fizikailag sokkoló látványa azonban nem képes visszaadni azoknak a belső folyamatoknak, asszociációsoroknak a hiteles hátterét, amelyek Fischer gondolatvilágát betöltik. A néző egy színész erőfeszítéseit figyeli, amint az anyaggal és saját lehetőségeivel birkózik több-kevesebb sikerrel. Tisztelettel adózik a latba vetett energiáknak, de némi tartózkodással fogadja az eredményt: nem győződött meg igazán arról, hogy ez az írás alkalmas a dramatizálásra.
A bemutatónak mégis van egy nagy érdeme: ama ritka vállalkozások közé tartozik, amelyek tudomásunkra hozzák, hogy a barikádnak azon az oldalán is emberek mozogtak, többségükben kényszervágásra hajtott, ideológiailag manipulált áldozatok, akik esetleg ugyanúgy tragikusan élték meg háborús szerepüket, mint a front eme oldalán állók. Borchertnek ezt az emberi üzenetét megrendítően tárja elénk az előadás.
(Hajdú-bihari Napló, 1984)