A baritonista (Krémer József)
Az asztalon a Kelet-Magyarország 1977-es száma, benne egy archív felvétel a felszabadulás utáni első könyvünnepről, Nyíregyházán. A kép jobb szélén egy hátrafésült hajú, átlelkesült arcú fiatalember szaval a megnyitó közönségének. A fiatalember ma már ötven éves, a debreceni Csokonai Színház baritonistája, és Krémer Józsefnek hívják.
Egy változatos, eseményekben gazdag színházi pályafutás kezdetének emlékeit idézi fel a megfakult fénykép. A csarodai születésű, tanítóképzőt végzett fiatalember vonzalma a színészi pálya iránt korán megnyilvánult: verseket mondott, szavalóversenyt nyert, színész akart lenni. A sors azonban némileg módosította a szándékokat; behívták katonának, ahol egy tehetségkutató felmérésen fölfedezték énekhangját, és rögtön státust biztosítottak neki a néphadsereg művészegyüttesében. Innen szólistaként a Belügyminisztérium művészegyütteséhez került, ahol három évig énekelt, miközben zenei tanulmányokat folytatott a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában.
1955-ben ismét beleszóltak életébe a külső körülmények: megszűnt a BM művészegyüttes, és Krémer Józsefnek állás után kellett nézni. Szerencséjére sikerült olyan helyet találnia, ahol közelebb kerülhetett korábbi vágyaihoz: segédszínész lett a szolnoki színháznál, ö maga ettől számítja színészi pályafutásának kezdetét, mert itt végre színészként is a színpadra léphetett.
Az 1958-as évad már a Csíky Gergely Színházban találta Krémer Józsefet, s a következő három esztendő egyre jobban kibontakoztatta énekesi és színészi képességeit. Az operett műfaj bizonyult erre a legalkalmasabbnak, s egymás után következtek a bonviván szerepek a Cigánybáróban, a Bástyasétányban, a Denevérben, a Bob hercegben. Emlékezetes marad a Háry János, amelynek címszerepét alakította; játékáról a szerző, Kodály Zoltán is elismeréssel nyilatkozott.
A Sybill című operettel a Balaton körül turnéztak 1960 nyarán, amikor a második felvonás után bekopogtatott öltözőjébe a nézőként jelenlévő Bródy Tamás, a Fővárosi Operettszínház akkori igazgatója, s egyenesen feltette a kérdést: nincs-e kedve az operettszínházhoz szerződni?
Volt, s következett hat esztendő a műfaj fellegvárában. Számtalan darabban játszott, többnyire bariton bonviván-szerepeket, olyan partnerekkel, mint Honthy Hanna, Sárdy János, Németh Marika, Petress Zsuzsa. A Csárdáskirálynővel külföldön is többfelé járt: Ausztriában, Olaszországban, Csehszlovákiában. Büszkén és elégedettséggel idézi fel ezeket az éveket, amikor a sikerekkel párhuzamosan fejleszthette színészi képességeit és énektudását, hiszen az operettben mindkettőre nagy szükség van. Tulajdonképpen ma, operaénekesként is hangsúlyozza a kettő elválaszthatatlanságát, S annyi komoly operaalakítás után sem szégyelli bevallani, hogy elsősorban énekes színésznek tartja magát.
Már az operettszínházi évek alatt egyre jobban kezdte vonzani az opera, s 1966-ban, amikor a pécsi társulat baritonistát keresett, lehetőség nyílott a műfajváltásra. Meghallgatásra jelentkezett, aminek eredményeként a Pécsi Nemzeti Színház magánénekese lett. Négy évet töltött ott el, változatos szerepeket játszott, köztük operettekben is. Nem lett tehát teljesen hűtlen korábbi műfajához, de azért a legjelentősebb szerepek már a Julius Caesarhoz és a Rigolettóhoz fűzték.
Pécsett, 1970-ben érte a Nemzetközi Koncert-igazgatóság ajánlata az innsbrucki színházhoz. Az osztrák színházak meglehetősen sok külföldit foglalkoztatnak, így eshetett meg vele az a kedves kis epizód, hogy Flotow: Márta című operájának bemutatója után nevéből ítélve németnek gondolta egy kritikus, s megdicsérte szép kiejtéséért. Pedig hát akkoriban még igencsak elején járt a német tanulmányainak, de ez a megjegyzés is megerősítette benne azt a véleményt, hogy egy operaénekes teljesítményében nagy súlyt kell kapnia a tiszta, érthető beszédnek.
Három év azonban elég hosszú külföldön. Bár jól érezte magát Innsbruckban, egyre erősödött honvágya, amihez a végső lökést Taar Ferenc akkori debreceni színigazgató távirata adta meg: szerződteti a debreceni színházhoz. Az 1973-as évad már a Csokonai Színház falai közt találta Krémer Józsefet. Huszonötéves színházi pályafutásának eleddig utolsó, s minden bizonnyal végső állomása ez, innen kíván néhány év múlva nyugdíjba menni. Házi fotóalbuma még csak Kaposvárig őrzi feldolgozva életének fontosabb eseményeit; ha majd arra kerül a sor, talán a debreceni évek kapják a legnagyobb helyet benne.
Sok és szép szerepet énekelt el ezalatt a nyolc év alatt Bohémélet, Carmen, Rigoletto, Attila, Hovanscsina, Köpeny, Parasztbecsület, Hoffmann meséi – hogy csak a legfontosabbakat említsük az operák közül, amelynek baritonjait énekelte. A dicsérő kritikák kiemelték előadásának kerek, kiegyenlített hangzását és jellemformáló színészi képességeinek erényeit. Három szerepét különösen közelállónak érzi: a Rigolettót, a Carmen Escamillóját és a Bohémélet Marceljét. Húsz-huszonöt operában énekelt pályája során, és panasz, keserűség nélkül nyugtázhatja, hogy nem kerülték el a feladatok.
Bár budapesti lakos, munkája Debrecenhez köti. Elfoglaltsága pedig akad bőven, hiszen minden műsoron levő darabban játszik, a nagyszínház tatarozása óta vidéken lépnek fel többet. Munkával, állandó szerepléssel ünnepli tehát Krémer József színészi pályájának negyedszázados évfordulóját, s ebben estéről estére vele van a közönség köszönő tapsa is.
(Hajdú-bihari Napló, 1980)