A Csárdáskirálynő a Szigeten
Nem azzal a nemzedékkel születtem, amely első zenei táplálékát a Csárdáskirálynő emlékeiből szívta. Felcseperedésem idején, a hatvanas években volt ugyan a televízióban az operaközvetítések dömpingje, de ismerkedésemet a színházzal mindig prózai élmények befolyásolták, s élő operett előadással már jószerivel felnőtt fejjel, hivatalból találkoztam csak.
Ez természetesen nem érdem, és különben is magánügy. Mindössze azért tűnik érdekesnek e helyütt megemlíteni, mert – bár lehet, hogy ez helyrehozhatatlan mulasztás – a műfaj csúcsteljesítményével, a Csárdáskirálynővel is csak a múlt csütörtökön találkoztam először a Margitszigeti Színpadon. Lehet persze, hogy épp ez mentesített az előítéletek ballasztjától, és adta meg a lehetőséget, hogy ne a hasonlítgatással foglalkozzam, hanem azt nézzem, amit látok.
A magam részéről úgy gondoltam, hogy a színháznak nem az operett ellen kell megvívnia a maga nagy csatáját. Az operett halott; de az emberi természet sajátossága, hogy halottaihoz rendre elzarándokol a temetőbe; amely cselekedetre nem a halottaknak, hanem az élőknek van szükségük. Ha viszont így áll a dolog, akkor a temetkezési vállalatoknak igyekezniük kell mindent megtenni azért, hogy a látogatók, céljukat elérve, megnyugodva távozhassanak a helyszínről. S mivel a halottakkal már sem fizikailag, sem gondolatilag nem lehet közvetlen kapcsolatot teremteni, legalább a külsőségeket kell olyanná formálni, hogy azok felidézhessék a kontaktus illúzióját.
Az operettek előadásának eddig kétféle gyakorlata volt ismert nálunk: vagy impozáns szcenikával megpróbálták életre kelteni az egykori mesevilágot, vagy érvényes tartalmakat keresve a műfaj persziflázsát játszották el. Amennyire meg tudtam ítélni, a margitszigeti szuperprodukció rendezője, Garas Dezső egyik utat sem választotta, pontosabban a kettő között keresett egy harmadikat: egy normális Csárdáskirálynőt szeretett volna tető alá hozni; olyat, amely megőrzi a műfaj sajátosságait, de értelmes szituációk teremtésével hitelesíti a valószerűtlen történetet. Meglehet, bennfentes, entellektüel szemszögből kissé földhözragadtnak tűnt ez a program – innen eredhet a kritikusok többségének fanyalgása –; különösen, hogy mindezt Garas neve jegyzi, de a Csárdáskirálynő sok mindenre jó, csak éppen létbölcseleti parabolának nem alkalmas. Ezt tudta Garas, és tudták a neves prózai színészek is, akik arra vállalkoztak, hogy helyzet- és jellemalakító képességüket latba vetve életet vigyenek a monarchiabeli kövületbe.
Milyen sikerrel?
Az biztos, hogy Törőcsik Mari nem Honthy Hanna vastapsot kicsikaró belépőjével jelenik meg a színpadon. Az a korszak már elmúlt. Az Ő Cecíliája kiszáradt, míszes hercegné, egy anakronisztikus közeg gondolkodó, de sorsába beletörődő haszonélvezője. Ilyen értelemben egészen modern. Férje, Kálmán György egy vezető beosztású herceghez illően ütődött: remek. Feri bácsiként Bessenyei Ferenc józanul szemlélődő, nosztalgiára hajlamos üzletember: majdnem remek. Boni gróf Hirtling István fergeteges alakításában a szerelem (és a szex) megszállottja: igazán korszerű. És Sylvia piparmasé szerepéből dinamikus, érző figurát formál Kállay Bori (bár hangja nyilvánvalóan nem operai), akit Debrecenből a sors jótékony keze vetett ebbe az előkelő társaságba.
Mindennek ellenére, sőt az igazán igényes zene ellenére is terjeszkedni kezd az unalom, amikor – főleg az első részben – a darab operettes jellege érvényesül. Része lehet ebben a halovány akusztikának, amely a befektetéseket meghazudtoló fakó hangszínben továbbítja a neszek, énekesek játékát. A második részt, amiben már több a színészet, a játék, a 3500 főnyi közönség is szemmel láthatóan jobban élvezte. De végül is Garasnak se sikerülhet a csoda: habos tortából nem lehet homokvárat építeni. Nem igazán jött létre az előadásnak az a belső kohéziója, ami az operett stiláris jegyeit, gondolatilag is értelmezhető szövegkörnyezetbe illesztette volna. A finomságok a hatalmas térben elvesztek, s felerősödtek az olyan, hatásvadász poénokra épülő alakítások, mint Agárdi Gábor Miska pincére.
Mégis, a felfokozott érdeklődésből (a tíz előadást az egész szakma megnézte) és a sajtóvisszhangokból következtetve ez a Csárdáskirálynő a nyár jelentős színházi eseményévé vált. Különösképpen az lett Kállay Bori életében, aki vidéken élő színésznőként kapta meg a kiemelkedő produkció főszerepét. Beszéltem vele az előadás után: boldognak látszott, a nem túl barátságos kritikák ellenére is. (Garas fölkészítette arra; viszonylag ismeretlenként ne várja, hogy alakítását a „nagyok" fényében reálisan értékelik.)
Bizonyára sokakat gyötör a kérdés: miként kapta meg éppen ő ezt a feladatot. Nincs ebben misztikum: a rendező meglátta fényképét a Film Színház Muzsikában, s meghívta próbajátékra. Megfelelt. A partnerek és a rendező szemében azóta is olyannyira, hogy a jövő nyárra tervezett újabb tíz előadásban változatlanul ő játssza Sylviát. De Kállay Bori nemcsak ezért örül, hanem főleg azért, mert színésztársai az első pillanattól elfogadták, és a legnagyobb jóindulattal, együttérzéssel segítették beilleszkedését. Ez a kollegialitás döntően hozzájárult ahhoz, hogy hamar levetkőzhette kezdeti szorongását, s azt nyújthatta, amire képes. Mert hiszen a szakmát már nem kell megtanulnia. (Debreceni szemmel nézve mégis, azt hiszem, a primadonna reprezentatív szerepénél alkatához közelebb áll(t) a szubrettek játékosabb, változatosabb, dinamikusabb szerepköre. Ami színészileg összetettebb jelenlétet kíván.)
Mindenesetre Debrecenben szubrett volt, a Margitszigeten primadonna lett. Ki tudja, mit tartogat a nagyvilág?
(Hajdú-bihari Napló, 1985)