A Csokonai Színház évadjai (1979-80, 1980-81)
A múlt héten tartotta meg a Csokonai Színház évadzáró társulati ülését, amelyen Gali László igazgató részletesen értékelte az eltelt év fejleményeit. Lapunkban a beszámoló minden fontos pontját ismertettük, ezért most, szokásos év végi mérlegünkben egyetlen kérdéskört kívánunk megvizsgálni: azt, hogy ebben az évben miként teljesültek a két és fél éve hivatalba lépett új vezetőség műsorpolitikai törekvései. Ehhez az utóbbi két teljes évad összehasonlítását választjuk módszerül.
A Csokonai Színház két évvel ezelőtt a következő főbb célkitűzéseket határozta meg:
1. A társulat művészi arculatának formálása, a művészi alkotómunka színvonalának emelése, egységes színházi műhely kialakítása.
2. A világirodalom klasszikusai, a magyar klasszikusok, valamint a magyar dráma otthonává tenni a színházat.
3. A műsortervben teret adni a szomszédos szocialista országok drámairodalmának csakúgy, mint a kortárs nyugati drámairodalom humanista és politikailag, világnézetét tekintve progresszív irányainak.
4. A színház egyetemes, magyar és debreceni kíván lenni egyszerre, alkalmazkodva a város hagyományaihoz és a különböző társadalmi rétegek kulturális igényeihez.
5. A társulatépítés fő céljául (és eszközéül) a szélesedő repertoár, az új műfajok, az intenzívebb játékstílus megteremtését jelölték meg.
Darabok, előadások
Közéletiség. nyitottság, szinkron a kortárs színházművészettel, és érvényesség a helyi közönség előtt – röviden tehát így foglalhatnánk össze a színház művészetpolitikai elveit. Nézzük meg, hogyan tükröződött mindez két évad műsortervében.
Az 1979/80-as évadban 11, az 1980/81-es évadban 14 darabot mutatott be a színház. Ez a szám országos viszonylatban rendkívül magas. A műfaji kategóriák szerint (amiket a színház állított fel a maga számára) a következőként osztályozhatók ezek a darabok.
Magyar drámák, 1979: Légy jó mindhalálig. Tüzet viszek, Házmestersirató, Gellérthegyi álmok, Törtetők, Árva Bethlen Kata. 1980: Villámfénynél, Oszlopos Simeon. Klasszikusok, 1979: Élő holttest, Volpone. 1980: Mandragóra. Háztűznéző. Kortárs nyugati művek, 1979: Kazimír és Karolin, Szerelem, ó, Barabbás. 1980: János király. Cukorváros, Dühöngő ifjúság, Felső-Ausztria. Szocialista darabok, 1979: –. 1980. Repülési kísérlet, Varsói melódia. Szórakoztató mű, vígjáték, 1979: Volpone, Szerelem, ó. 1980: Maya, Lumpáciusz Vagabundusz, A szabin nők elrablása. Mandragóra, Kabaré- és sanzonest. Stúdióelőadások. 1979: Gellérthegyi álmok, Árva Bethlen Kata (valamint színészi előadóestek mint magánvállalkozások). 1980: Dühöngő ifjúság. Mandragóra, Varsói melódia, Felső-Ausztria. (A kategóriák között természetesen vannak átfedések, mert egy-egy darab több feltételnek is megfelel).
Az új vezetőség 1979-ben hirdette meg először teljes programját, amit a bemutatott klasszikus darabok képviseltek. Megoszlásuk: 6 magyar, 2 klasszikus, 3 nyugati, 2 vígjáték. Szórakoztató, illetve szocialista nem volt. A szezonban a magyar drámák domináltak (egyikük debreceni témájú), közülük 5 élő szerző alkotása volt, ami a kortárs magyar dráma ügyének határozott felvállalását jelzi. Az évet alapvetően komor, drámai hangvétel jellemezte, feltűnően hiányoztak a könnyedebb, kifejezetten szórakoztató, zenés darabok. Új, groteszkebb játékstílus megteremtésével egyedül a Kazimír és Karolin kísérletezett. A Stúdiószínház két bemutatóval és előadóestekkel kezdte meg kiegészítő tevékenységét.
Az alapok lerakása után 1980-ban már érezhetően differenciáltabb műsortervet kívánt megvalósítani a színház vezetősége – részleges sikerrel. Feltűnő, hogy mindkét évben több tervezett bemutató elmaradt, helyükre más művek kerültek. Az okokat nem ismerjük, nem is ránk tartozik, mindenesetre a változások a tervezés bizonytalanságát érzékeltetik. Nyilvánvalóan másképpen festett, volna az utóbbi évad, ha az elképzelt előadásokat (Szakonyi-. Tamási-darab) is a mérleg egyik serpenyőjébe rakhatnánk.
Katarzis és szórakozás
Így azonban az arány: 2 magyar, 2 klasszikus. 4 nyugati, 2 szocialista, 4 szórakoztató (közülük 3 magyar). A bemutatók száma hárommal nőtt, a legszembetűnőbb a szórakoztató művek és a magyar drámák ellentétes irányú mennyiségi változása. Amennyire az előző évadban hiányoztak a zenés darabok, olyan soknak tartjuk most szinte dömpingszerű megjelenésüket. Különösen, hogy ezzel párhuzamosan a magyar drámák száma 6-ról 2-re csökkent, s egyik sem kortárs szerző műve! Ez a módosulás egyértelműen arra mutat, hogy a színháznak ebben az évben nem sikerült valóra váltania a magyar drámával kapcsolatos célkitűzéseit, sőt az előző évhez képest nagy visszaesés következett be. (Nem tekinthetjük ugyanis ebbe a kategóriába tartozónak a szórakoztató darabokat, még ha magyar szerzők nevéhez fűződnek is.)
Az évad további jellemzőihez tartozik a kortárs nyugati drámák előretörése: ezek az előadások vetették fel az év legizgalmasabb történelemfilozófiai és társadalmi kérdéseit. Mellettük örvendetes, hogy a színház fedezett fel a magyar közönség számára olyan szocialista országbeli írót, mint a bolgár Radicskov. A Stúdiószínház teljes szélességgel kibontotta szárnyait, s ennek jelentőségét az „experimentális", kísérletező, az új színházi formanyelv megteremtését célzó próbálkozások sorában nem lehet eléggé hangsúlyozni. Ám az sem tagadható, hogy a Stúdiószínház jelenlegi repertoárjával és eszközeivel csak nevében stúdió. Inkább a kamaraszínház megjelölés illene rá. hiszen a bemutatók intim környezetbe helyezett, hagyományos előadások voltak, amelyektől távol állt mindenféle formabontó, új kifejezőeszköz keresése, a nézők és a színjátszók a hagyományostól eltérő kapcsolatának kialakítása. Egyedül, és csak részben, a Felső-Ausztria próbálkozott ezzel.
Az eddigiek alapján olyan érzésünk támadhat, hogy a színház 1980/ 81-es programjában, művészi színvonalában bizonyos „lazulás" észlelhető; legalábbis a szórakoztató művek aránya erre enged következtetni. Ám ne feledjük el, hogy a bemutatók száma ugyanennyivel nőtt, tehát a szórakoztató darabok nem szorították ki a komoly vállalkozásokat, pusztán kiegészítették őket. 1979-ben 9, valamilyen formában drámának nevezhető előadást játszottak; 1980-ban körülbelül nyolc előadásra illik ez az elnevezés (bár az összes bemutatók számához képest jelentős a csökkenés), s ezeknek a drámáknak a színvonala elérte, sőt meg is haladta az előző évit.
Előrelépés?
Az elmúlt évad általános értékelésében most már rátérhetünk a színház művészetpolitikai elvei és a megvalósult gyakorlat összhangjának vizsgálatára.
Ami ennek feltételeit illeti, sikerült javítani a társulat összetételén, a két év alatt harmincnál több új taggal gyarapodott a színház. Most már szinte minden szerepkör betölthető, a társulat színészileg megerősödött, képessé vált bonyolult, magas szintű feladatok megoldására. Ilyen értelemben a vidéki színházak sorában a legjobbak közé számítható.
A színház műsorpolitikája szélesedett, differenciáltabbá vált, valóban a környéken élő rétegekhez kíván szólni úgy, hogy közben egyetemes értékeket mutat be. Több tagozatú, afféle "mindenes" színházként nem vállalkozhat arra, hogy a drámairodalom egyes irányzatait, stílusait a többi rovására előnyben részesítse, viszont a funkció és a műsorterv magas művészi színvonalával igyekszik egységesebbé tenni. Ez a törekvés azonban az elmúlt évadban ellentmondásosan valósult meg: nem voltak bántóan rossz, nívótlan produkciók (gyengébbek akadtak), de nem voltak igazán nagy jelentőségű, gondolatilag-formailag tökéletesen megformált előadások sem.
Szellemi kapacitásban, szakmai potenciálban a színház tovább érlelődött, de ezt nem tudta az előző évadot meghaladó szinten kamatoztatni. A munkát egyenetlenség; jellemzi; mintha túl sok mindent tűzne maga elé a színház, amit nem képes egyforma szinten teljesíteni. Megengedhetetlen például, hogy a bemutatókon sorozatban nem teljesen kész előadások kerüljenek a közönség elé. Éppen akkor kellene erre jobban ügyelni, amikor kétségtelen jelei tapasztalhatók a műhely-jelleg erősödésének, az új játékstílusok jelentkezésének (János király, Repülési kísérlet, Háztűznéző), a munka intenzívebbé válásának, az előadások alaposabb kidolgozásának.
A műsorterv tartalmi összetételében is ez a nivellálódás érvényesült. Nem voltak szélsőséges kísérletek, de nem voltak olyan előadások sem, amelyek nagy gondolati hullámzást indítottak volna el. A színház szocialista, humánus, afféle „középutas" művészetkoncepció jegyében dolgozik, és tartózkodik attól, hogy bármilyen formában is vitatható összefüggéseket villantson fel. Az évad szellemileg a vártnál kevesebb izgalmat váltott ki. bár több. mai környezetben játszódó darabot is műsorra tűzött. A gondolatkörében, problémafelvetésében, aktualitásában legigényesebb, legerőteljesebb két vállalkozás a János király és a Felső-Ausztria volt, még ha megvalósításuk kifogásokat váltott is ki.
Az évad legjobb előadását most is Gali László rendezte: a Repülési kísérlet valóban szépen megmunkált, a színház legjobb törekvéseit szintézisszerűen képviselő előadás lett. Jó munka volt a Dühöngő ifjúság, a Lumpáciusz Vagabundusz, a Varsói melódia és a Maya, féleredményt hozott a Villámfénynél, a Háztűznéző, a Cukorváros és a Szabin nők elrablása. Szereposztásban elhibázottnak tartjuk az Oszlopos Simeont, kissé amatőr jellegűnek a Mandragórát, és nem értünk egyet a kabaré- és sanzonest bemutatásával. Hely hiányában nincs lehetőségünk a sok jó színészi alakítás újraidézésére.
Összegezve: az elmúlt két év teljesítményét vizsgálva úgy véljük, a Csokonai Színház sok vonatkozásban (társulatépítés, művészi ambíció, alkotó jelleg) előrelépett, bár az eltelt évad nem hozta el a kibontakozás várt mértékét. Bátrabb művészetpolitikai koncepció, az alkotófolyamatok és az előadások intenzitásának további növelése, merészebb kísérletezés, a stúdió funkciójának megfelelő kihasználása, a rendezői munka jelentős erősítése, aktuálisabb, élőbb, személyesebb gondolatkörök felvállalása, illetve mindezek együttese vezethet oda, hogy a színház a következő évad(ok)ban a kívánalmaknak megfelelő szerephez juthasson a magyar (és a debreceni) szellemi életben.
(Hajdú-bihari Napló, 1981)