A Miniteátrum felfedeztetett (Petronius: A síri nő)
Ha más erénye nem volna, a Mini Teátrum felfedezésével önmagában is nagy érdemeket szerzett volna A síri nő előadása. Igazi kamaraszínpad ugyanis a Kölcsey Művelődési Központ sajátos hangulatú, szabadtéri „toldaléka": olyan játékhely, amely a maga nemében egyedülálló produkcióknak kínál lehetőséget.
Meghitt környezet, a játszók és a közönség testközelsége, új formák, kifejezőeszközök keresésének lehetősége – egy állandó nyári színháznak adhatna otthont ez a kis teátrum, amit ezentúl érdemes volna jobban kihasználni.
Aligha lehetett volna alkalmasabb darabot találni a „házszentelésre", mint Petronius-Fry-Hubay: A síri nő avagy az efezuszi özvegy című „poétikus" drámája. Kevés szereplő, minimális díszlet és jelmez, a játékosságot felerősítő „darab a darabban" szituáció, megfelelő „eszmei mondanivaló" – mind a szűk térhez, az anyagi lehetőségekhez, a szabad éghez, a könnyebb nyári hangulathoz kívánatos feltétel. Az eredmény: kitűnő szórakozás, a legnemesebb értelemben. Színház – de nem merev kötöttségeiben; játék – de nem komolytalanul; élmény – a beavatottság érzésével.
Négy darabbéli színész – Sziki Károly, Bessenyei Zsófia, Deák Éva, Szegi László – készül Az efezuszi özvegy című dráma előadására. A szerző, a társulat igazgatója, primadonnája és szubrettje valamely múlt századi vándortrupp „alkotógárdája", az akkori időnek megfelelő játékstílussal, a színház mai világát (is) karikírozó magatartással. Ha mindehhez a halott férjét a sírboltban gyászoló, bánatában magát is az elmúlással emésztő, egy betévedő katonával időben vigasztalódó, férje holttestét az ellopott tetem helyébe felajánló s a katonát így megmentő, a halál helyett a szerelmet választó özvegy klasszikusan morbid történetét is hozzávesszük, nagyjából elképzelhetjük, milyen színházi est részesei vagyunk a Miniteátrumban.
Az élet, a szerelem jogait hirdeti az előadás, a keretjáték pedig kellő idézőjelbe teszi a mese „poézisét" és „drámáját". Pinczés István rendező – alkalmi társulatával – nagyszerűen alkalmazkodott a térhez, és sok humoros ötlettel bontotta ki az alapötlet kettősségét. A színészek rendkívül jól érzik magukat szerepükben; ha vízi előadásról lenne szó, azt írnám, lubickolnak benne. Sziki Károly erélyes színigazgató és filozofikus hajlamú katona; Bessenyei Zsófia rátarti primadonna és szenvedő, majd ujjongó özvegy; Deák Éva vetélytárs szubrett és az erősebb nem iránt meglehetősen vonzódó szolga; Szegi László hisztérikus színigazgató és mintaszerűen halott férj. (Szabó Viola zenéje ironikus felhangokkal kíséri az előadást.) A játék lényegét ez a többsíkúság adja: a színészek színészeket játszanak, akik azt játsszák, hogy... Nehéz, kényes feladat, mert egy felvállalt, vándorszínészi stílus szerint kell „életre kelteniük" a halott férj és az özvegy történetét. Ezeket az áttételeket sikerül jól – bár nem végig következetesen – érzékeltetniük. Olykor ugyanis, ha csak egy hajszálnyival, de a kelleténél teátrálisabb a teátrális vándorszínészi játékmód; olykor meg, éppen ellenkezőleg, a színészek mintha elfeledkeznének szerepük kettősségéről, s emiatt kissé billenékeny az egyensúly a síkok között.
Az ember persze szívesen elfeledkezik ezekről a nüanszokról, afeletti örömében, hogy a nyári színházért végre Debrecenben is történik valami. És talán a produkciónál is jobb érzéssel figyeli azt a lelkesedést, amivel a fiatalok az ügyért szövetkeztek. A hangulat megfogja a nézőket is, és így megteremtődik az egyébként ritkán létrejövő áramkör, ami nélkül nincs színház, nincs játék, és nincs színjáték.
(Hajdú-bihari Napló, 1981)