A pásztorok királyának esete a zsebszínpaddal (Kacsóh: János vitéz)

Találgathatjuk, miért veszi elő színház manapság Kacsóh Pongrác „édes-bús", „szívhez szóló" daljátékát. Ha kitaláltuk, próbáljunk meg arra válaszolni, hogy méltányos-e ilyen művet színpadra állítani akkor, ha nem tudjuk hozzá biztosítani a mese képzeletvilágát illúziókeltően megelevenítő szcenikai környezetet és szereposztást. S ha még mindig van kedvünk a találgatáshoz, gondolkozzunk el azon, hogy milyen szerepet szánnak mindebben a nézőknek.

Ezek után nézzünk mélyen a szemébe annak, aki azt állítja, hogy a Hungária Kama­ra­színház színpadán békésen elférnek huszárok, falusiak, udvaroncok, tündérek és hasonló tisztes gyülekezetek. Legyünk szilárdak: ezeken a deszkákon nemhogy egy szakasz, de egy raj vitéz is csak oszoljban talál helyet magának, nem beszélve az üdvözlésükre összesereglett derék falubeliekről. Kísérjük éppen ezért együtt érző figyelemmel a szereplők arra irányuló erő­feszítéseit, hogy oldalazás közben nehogy kárt tegyenek egy-másban. Színház helyett ez sem utolsó élmény.

Nevezzük díszletnek a színesre mázolt lengőajtókat, amelyek nyilvánvalóan a minimal art jegyében készültek. Gyermekközönség bizonyára tetszéssel szemlélné a házakat, erdőt, mezőt, patakot, királyi lakosztályt, tündérkertet egyként jelző stilizált paravánokat, de nem mindenki tartozik ebbe a korosztályba. Leljük viszont gyönyörűségünket abban, hogy ezek a falak időnként maguktól is mozgásba jönnek, és a legváratlanabb pillanatokban hoznak izgalmakat az előadás menetébe.

Hagyjuk, hadd ébredezzen kellemes nosztalgia bennünk a favillák és dorongok lát-tán, amiket feltehetőleg egy néprajzi gyűjteményből kölcsönöztek erre az alkalomra, és kitűnő összhangban vannak a papírdíszletekkel. Szánakozzunk azonban a szegény színpadi atyafiakon, akiknek fél órát kell magasra tartott gereblyékkel várniuk arra, míg kiszemelt áldozatuk, K. Jancsi a közönség felé fordulva elénekli búcsúdalát. (Aztán ráadásul egy agyafúrt csellel úgy egymásnak ugratja őket, hogy alighanem még a szünetben is a szerszámokat bo­gozzák.) Vigasztalódjunk azzal, hogy ismerősként köszönthetjük a Mayában látott foszfo­resz­káló ruhá­kat. És hatódjunk meg azon, amikor tüllös táncuk végén a tündérek kara egyik idős társuk köré fon glóriát (taps). Iluska mint tündérkirálynő úgyis részesül elég dicsőségben.

De nem. Változtassunk értetlenkedő magatartásunkon, hessegessük el az irónia kísértő ör­dögét. Adjuk át inkább magunkat lazán a mozgalmas kezdésnek, a fülbizsergető zenének, a magyaros hangulatnak, és reménykedjünk abban, hogy a díszletek a végén tényleg helyükön maradnak, és Jancsinak sikerül megtalálni Iluskát. Vegyük észre a színpad két oldalán felállított mézeskalács huszárokat, mert azt hivatottak jelezni, hogy mesét látunk. Idézőjelben.

Higgyük el, hogy O. Szabó István igazán kackiás Kukorica Jancsi, aki egy juhászati bri­gádvezető optimizmusával száll szembe a magas hangokkal és az egyéb veszélyekkel. Választ­hatunk, melyik Iluska tetszik jobban: Pallos Gyöngyi szűziesen szárnyaló szopránja vagy Iván Ildikó érzélemdús, teltebb éneke. Bólintsunk elismerően Martin János karakteres Bagójának, Krémer József jó svádájú strázsamesterének, Pelle Erzsébet bravúros király­kis­asszony-áriájának, s elégedetlenkedjünk Kecskés Sándor francia királyának túlzott pipogyasága miatt. Tapsoljuk meg Kiss László részeges csőszét, még jobban Hegedűs Erzsi nagyorrú, rémisztő, de picit túljátszott boszorkáját, a csökkent létszámmal kísérő MÁV Filharmonikus Zenekart és az apróbb ingadozásokat legyűrő karmestereket, Tarnay Györgyöt és Pazár Istvánt.

Ha mindezt megtettük, igazán nem marad olyan érzésünk, hogy tétlenül töltöttük el az estét. S ha hazafelé sétálva van még energiánk, félénken feltehetjük magunknak a kérdést: Kertész Gyula, annyi jeles operaelőadás érdemes rendezője, vajon mit akarhatott ezzel a János vitézzel?

(Hajdú-bihari Napló, 1984) ?