A színház bűvkörében (Halasi Imre)

Kevés ember adhat számot olyan kalandos, változatos életútról, mint Halasi Imre, a debreceni Csokonai Színház gazdasági igazgatója. Művészi pályán és annak közelében forgolódik immár negyvenöt éve, s ez idő alatt annyi munkahelyen, annyi munkakörben dolgozott, hogy már ő maga sem tudja mindegyiket pontosan felsorolni.

Hosszú volt az út az erdélyi vándorszíné­szet­től Debrecenig, s bizony ötven esztendőnek kellett ahhoz eltelnie, hogy végre megállapodhas­son, hogy olyan környezetet találjon, amelyet szeret, s amely – talán nem túlzás – őt is szereti.

– Szatmárnémetiben születtem, Nyíregyházán érettségiztem. Utána visszakerültem váro­somba, egy ügyvédi irodába. Itt láttam először műkedvelő előadásokat, s olyannyira kedvet kaptam hozzájuk, hogy hamarosan betársultam. Ajtay Andorral is játszottam együtt. Egyszer a helybeli hivatásos színház táncos komikusa lábát törte, s az igazgató felkért, hogy ugorjak be helyette. Elvállaltam, s néhány előadáson szép sikerrel helyettesítettem. De még ekkor sem akartam színi pályára menni. Nem sokkal ezután azonban kaptam egy táv­iratot a nagyszalontai színháztól, hogy szerződtetnek, menjek azonnal. Mentem. Két-három hónap múltán azonban úgy gondoltam, nem vagyok én színésznek való; ezt elmondtam az igazgatónak is. Ő azt vála­szolta: nem tudom, fiam, de hogy színházi ember vagy, azt látom.

Ez a nagyszalontai színi igazgató aligha hitte, hogy szavai valóra válnak. Halasi Imre jó időre megmaradt a pályán, s a vándorszínészek kenyerét ette. Társulatok alakultak, bomlottak; hol volt munka, hol nem, s ő mindig odébb kényszerült. Ekkoriban már titkári fel­adatokat is ellátott. Aztán jött a háború, az ostromot Budapesten érte meg. A felszabadulás után először Orosházára vezetett az útja, ahol a szovjet várospa­rancsnok nagyon szerette a színházat, s meg­különböztetett figyelemben részesítette őket. Itt sem maradt sokáig, a Dunántúlra tette át szék­helyét. Pécsi működése alatt beválasztották a művé­szeti dolgozók szövetségének választ­má­nyába, s így éveken át részese volt az országos színházi élet alakulásának. Majd ismét ván­dortársulat következett, Szekszárd, Székesfehérvár, Mohács főbb székhelyekkel. Aztán jött 1949, a színházak államosításának éve.

– Ami bizony kihúzta alólunk a talajt. Feleségemmel, aki színésznő volt, állás nélkül maradtunk. A munkaközvetítő végül egy mélyépítő vállalathoz ajánlott be bérelszámolónak Mo­hácsra, ugyanis először oda tervezték a dunapentelei erőművet. Mondanom sem kell, hogy annyit értettem a könyve­léshez, mint hajdú a harangöntéshez, s az ottani emberek sem éppen egy kimustrált színészt vártak. De hát akkoriban így mentek a dolgok. A várako­zással ellen­tétben nemhogy kirúgtak volna, de hamarosan irodavezetőnek ne­veztek ki. Iroda persze még sehol nem volt.

Halasi Imre az ötvenes évek iparfej­lesztési politikájának sűrűjébe került Előbb Szegedre helyezték, majd Dunapentelét sem kerülhette el, ahol 1951-ig dolgozott. Akkorra elege lett az építő­iparból, s elszegődött a kecskeméti szín­házhoz főpénztárosnak. Innen a Falu­színházhoz ment szervezőtitkárnak, de az akkori siralmas helyzetnél még az építőipart is jobbnak találta, úgyhogy a balatonfüredi építésvezetőségen telepe­dett le. Itt futott össze véletlenül Malonyai Dezsővel, a Vígszínház akkori igazgatójával, aki „elcsábította” bér- és munkaügyi vezetőnek. 1954-et írtak ek­kor, s a krónikák a „racionalizálás” – tisztogatás – koraként emlékeznek erre az időszakra, amelyben Halasi Imrének is jutott feladat. Mint mondja, játszott már ennél hálásabb szerepekben is. A végleges megállapodásig eztán már csak három helyszín váltotta egymást: 1956-tól 1960-ig Kaposvár, Szolnok (gazdasági igazgató), végül Szőllősi Gyu­la színigazgató mellett szervezőtitkár Egerben.

– Debrecenbe 1960. augusztus 1-én érkeztem, s ezzel életpályám addigi sza­kasza lezárult. Rögtön nagy munkála­tokba – rekonstrukcióba – csöppen­tem, ami után, a színház történetében először, egy másik helyiségben, a Hun­gária Kamaraszínházban is rendszere­sen beindultak az előadások. Ekkoriban vállaltuk el a nyíregyházi tájolást, s ma már egy évadban száznál többször szerepel a társulat a nyírség központjá­ban.

Tizennyolcadik éve gazdasági igaz­gatója a színháznak. Mire a legbüsz­kébb ebből az idő­ből?

– Sikerült elérnünk, hogy a bérletezéssel a színház anyagi bevétele bizto­sítva legyen, így nem szorulunk póthitelekre. Leginkább az operatársulat felfutására vagyok büszke. Debrecenen kívül rendszeresen szerepelünk Nyíregy­házán, Salgótarjánban, Miskolcon, Szol­nokon, sőt a Dunántúlra is eljutottunk. Mindig is azért dolgoztam, hogy a tár­sulat tagjai jobb körülmények között szerepelhessenek. Nyolc éve átléptem a nyugdíjkorhatárt, de még mindig itt vagyok. Ha valakinek az életében meg­adatott, hogy azt csinálja, amit szeret, akkor nem érzi a fáradságot.

Tulajdonképpen mi a munkája?

– Nincs leírva: fenn kell tartani a színházat. Üzemeltetni, gazdálkodni, a költségvetéssel bánni; a forgószínpadtól kezdve a bérezésig mindenre ügyelni.

Csak a színház tagjai a megmondha­tói, milyen feladatok hárulnak a társu­lat működ­teté­sében Halasi Imrére. Töb­bek szerint ő ennek a mozgalmas „in­tézménynek” az egyik lelke, terü­letén az ország legjobb szakembere. Azt is mond­ják, hogy a bolondokháza ehhez képest gyógy­szanatórium, s ehhez olyan idegek kellenek, ami nem mindenkinek adatik meg. Halasi Imre igazán akkor érzi ma­gát elemében, amikor „zűr” van, ami­kor gyorsan kell intézkedni. Nem vélet­len, hogy másodállásban egy-két idény­re más vidéki színházak is hívták, hogy kihúzza őket a pácból. Tíz éve összesen egy hetet, ha töltött szabadságon; nyá­ron is szükség van rá, hiszen ekkor van­nak a tatarozások.

Munka nélkül ezután sem marad: az idén kezdődik a színház teljes rekonst­rukciója. Neki is része lesz abban, hogy néhány év múlva a nézők egy megfiata­lodott Csokonai Színház ké­nyelmes pá­holyaiban ülve hallgassák Thália szó­zatát.

(Hajdú-bihari Napló, 1978)