A színházi főtitkár (H. Péteri Nikola)
Munkakönyvébe az van bejegyezve, hogy a Csokonai Színház művészeti főtitkára. Kevesen tudják, hogy mit takar ez a meghatározás; nemcsak azért, mert Péteri Nikola munkája a kulisszák mögött zajlik, hanem azért is, mert nehezen körvonalazható pontosan.
(Forrás: Csokonai Színház)
Külön intézmény a titkárság a közel háromszáz személyt foglalkoztató színházi gépezetben: ide fut össze, s innen indul minden szál, ami átszövi, meghatározza e bonyolult mechanizmus működését. Az idegennek, ha netán véletlenül belecsöppenne, inkább bolondokházának tűnne, annyira kiismerhetetlenül zajlanak itt az események. Belülről nézve viszont természetes ez a felszíni jegyei alapján kaotikusnak látszó mikroorganizmus, hiszen lélegzését a színház ritmusa diktálja.
Az pedig hol felgyorsul, hol lelassul, de állandó készenlétet kíván a művészeti főtitkártól: megkülönböztetett felelősség hárul őrá abban, hogy az ezerfelé ágazó, sokszor egymás érdekei ellen munkáló pillanatokon úrrá legyen az órák, napok rendje. Azt is mondhatnánk, hogy Péteri Nikola a színház mindenese: minden dolgok intézője, egyeztetője, közvetítője, felügyelője, nyilvántartója – és minden titkok tudója.
Reménytelen vállalkozás felsorolni mindazt, ami napjait kitölti. A fénykép, amely bennem néhány évi ismeretség alapján rögződött, íróasztala mellett ábrázolja: telefonon éppen az egyik énekes televíziós forgatásának dátumát beszéli meg, miközben fejbólintással fogadja az igazgatóhoz bebocsátásra váró táncosnő köszönését, egyik kezével papírt fűz írógépébe, s a másikkal átnyújtja a próbarendet a rendezőnek...
Különleges alkati tulajdonságok és kötélidegek kellenek ahhoz, hogy valaki ennyi felé tudjon egyszerre figyelni, ennyi ügyben tudjon egyszerre dönteni. És ezen felül még valami: a színház mérhetetlen szeretete, olyan odaadás, amely időt, fáradságot nem kímélve iparkodik azon, hogy minden rendben menjen, hogy minél jobb, sikeresebb előadásoknak tapsolhasson estéről estére a közönség.
Akik ismerik, tanúsíthatják: Péteri Nikola rendelkezik ezekkel a tulajdonságokkal. Színház iránti szenvedélyére magyarázatot ad, hogy maga is színésznek készült: 1944 októberében az Országos Színművészeti Akadémián Szophoklész: Antigoné című drámájának címszerepével szerzett diplomát Nagy Adorján vezető tanárnál. De nem maradt a pályán: előbb külső munkatársként a rádióban dolgozott, majd az Országos Színháztörténeti Múzeum, később a Magyar Színházi Intézet tudományos munkatársa lett. Közben az Eötvös Loránd Tudományegyetemen magyar szakos tanári diplomát szerzett.
Családi körülményei – férje tanszékvezető egyetemi tanári állást kapott a Kossuth Egyetemen – Debrecenbe szólították, s 1961 óta a színház művészeti főtitkára. Jól érzi magát ebben a közegben: a sok apró, hétköznapi feladat mellett az igazi örömet az új évadok előkészítése, a műsorterv, a szereposztás kidolgozása adja meg számára; ennek az igazgatón, a főrendezőn kívül ő is tevékeny részese.
Munkájának leglényegesebb pontja, hogy egyfajta közvetítő szerepkört is be kell töltenie a vezetőség és a tagság között. Különösen érzékeny emberekkel van dolga, s olykor bizony nem kis diplomáciai ügyességet kíván a helyes arányok megteremtése, az eltérő érdekek egyeztetése. De mindig a színház egészének szempontjait igyekszik érvényesíteni – ha kell, saját véleménye ellenére is. Helyzeténél fogva mindent lát, mindenről tud, ami a színházban történik. Adódik a kérdés: nem nyomasztó ez a teher?
– A szerelem nyomasztó? – kérdez vissza csodálkozva.
(Hajdú-bihari Napló 1979)