A Színházkomédia a Játékszínben (Bengt Ahlfors)
A szakma vélekedése szerint a magyar színházi élet legígéretesebb fejleménye az utóbbi években – a sok kedvezőtlen jelenség mellett – a budapesti Játékszín eredményes működése. Ez a nálunk (még) szokatlan színházi alakulat nem a nagy kőszínházakban bevett rendszer szerint tagozódik. Befogadó színház, ami annyit tesz, hogy nincs állandó társulata, a közreműködő művészek (rendezők, tervezők, színészek) egy-egy előadásra szerződnek Thália Lenin körúti otthonába.
A jelek szerint Berényi Gábor igazgató és munkatársai koncepciózus műsortervet találtak a Játékszín számára – mindenekelőtt a magyar drámát részesítik előnyben –, az előadások színvonala pedig, éppen az optimális szereposztást lehetővé tevő válogatási szisztéma révén, meghaladja az átlagosat. Az épület ma egyike a főváros felkapott színházainak.
Saját repertoárjának megvalósításán kívül a Játékszín gyakorta ad helyet más, főleg vidéki színházak kiválasztott vendégjátékainak. Így került aprócska színpadára december 28-án a Csokonai Színház produkciójában a Színházkomédia, Bengt Ahlfors játéka. Mint ismeretes, a darab fordítóját és rendezőjét, Márton Andrást igen szoros kapcsok fűzik a Játékszínhez, hiszen rendszeres szereplője az ottani bemutatóknak. Most alkalma nyílott arra, hogy nem színészként, hanem rendezőként is megmutassa képességeit.
A Játékszín december havi műsortervében nem volt utalás a Színházkomédiára, ami azt sejteti, hogy a vendégjáték ötlete és lehetősége váratlanul merült fel. Bizonyára emiatt nem futotta kellő propagandára, mert a délutáni előadásra csak százan voltak kíváncsiak, s az estin sem volt igazán telt ház. A terem befogadóképessége 330, tehát összesen körülbelül 400-an láthatták a két előadást. Ha figyelembe vesszük, hogy a vendégjáték költségeit a szereplő társulatnak kell állnia, nem lehetett olcsó mulatság a Csokonai Színháznak ez a kiruccanás. Az anyagi veszteségnél azonban fontosabb, hogy a szakma és a kritikusi gárda több jelentős képviselője megnézte a bemutatkozást; olyanok, akik emiatt a debreceni utat nem vállalnák. Jelen volt például Koltai Tamás, a kritikusi tagozat elnöke és Mészáros Tamás, a Magyar Hírlap rovatvezető-helyettese, akik az utóbbi hat évben nemigen fordultak meg a Csokonai Színházban.
Persze, minden színház maga dönti el, hogy számára mi a fontos, s menynyit ér neki egy fővárosi vendégjáték. Sikeres színházak nem nélkülözik a kellő figyelmet; Mohamed kegyeit azoknak a hegyeknek érdekük keresni, amelyek kívül rekednek a vigyázó szemek sugarán. S ez bizony olykor áldozatokat kíván.
Ami most ezt a vendégjátékot illeti: a Színházkomédia bemutatkozását egyértelműen sikeresnek minősíthetjük. Korábban, a nemzeti színházi vendégjátékok alkalmával gyakran tapasztaltuk, hogy a széksorokat szervezett, többnyire diák nézősereg tölti meg. Itt az érdeklődés spontánnak tűnt, ezért is lehetett, hogy fogékonyabb közönség volt kíváncsi az előadásra. Más kérdés, hogy játékterét tekintve ez a színpad alkalmatlan ehhez az adaptációhoz. Egy kétszáz négyzetméterre tervezett darabot nem lehet hatvan négyzetméteren csorbítatlanul eljátszani. A délutáni, szoktató előadáson még volt is bajuk a színészeknek a szűkös térrel, de szerencsére az estire már rendesen be tudták magukat tájolni, feledve, feledtetve a különbségeket. Figyelmeztető ez a szempont arra, hogy máskor csak kamara- vagy stúdió előadásokkal szabad a Játékszínt birtokba venni.
Bengt Ahlfors komédiájának debreceni előadásain általában az figyelhető meg, hogy – színházi témáról lévén szó – a kívülállók a poénoknak csak a felét értik, s így elsikkad a szerző mondandójának jelentős része. A Játékszín most arra adott példát, hogy avatottabb közönség mennyire másképpen fejti meg ugyanazokat a kódjeleket. A vastapsból s az elejtett, lelkes megjegyzésekből arra lehetett következtetni, hogy a hangulatos előadás jó szórakozást nyújtott, s a nézők elégedetten távoztak a Játékszínből: üdítő kikapcsolódásban lehetett részük, ami egyáltalán nem megvetendő a mai időkben. A hálás taps méltányolta a színészek teljesítményét, joggal, mert csaknem mindenki jó diszpozícióban, nagy kedvvel játszott (Tikos Sári külön elismerést aratott belépőjéért). Nem ők tehetnek arról, hogy ismét feltűnt: a befejezés melodramatikus üzenetei nem következnek szervesen az előzményekből; s így a végén kissé leül az előadás. Rendezői lelemény dolga lett volna oldani az ellentmondást: akármelyik hangütést igazítva a másikhoz.
De hát ez már értékelés, s nem tudósítás egy eredményes vendégjátékról. Reméljük, hogy nemcsak a közönség, hanem az ezután megjelenő kritikák szerzői is ilyennek látták a Csokonai Színház vállalkozását; igazolva annak jogosultságát.
(Hajdú-bihari Napló, 1986)