A Színházkomédia a Játékszínben (Bengt Ahlfors)

 

A szakma vélekedése szerint a ma­gyar színházi élet legígéretesebb fej­leménye az utóbbi évek­ben – a sok kedvezőtlen jelenség mellett – a bu­dapesti Játékszín eredményes műkö­dése. Ez a nálunk (még) szokatlan színházi alakulat nem a nagy kőszín­házakban bevett rendszer sze­rint ta­gozódik. Befogadó színház, ami annyit tesz, hogy nincs állandó társula­ta, a közreműködő művészek (rende­zők, tervezők, színészek) egy-egy elő­adásra szerződnek Thália Lenin kör­úti otthonába.

A jelek szerint Berényi Gábor igazgató és munkatársai kon­cepciózus műsortervet találtak a Já­tékszín számára – mindenekelőtt a magyar drámát részesítik előnyben –, az elő­a­dá­sok színvonala pedig, éppen az optimális szereposztást lehetővé te­vő válogatási szisztéma ré­vén, megha­ladja az átlagosat. Az épület ma egyi­ke a főváros felkapott színházai­nak.

Saját repertoárjának megvalósításán kívül a Játékszín gyakorta ad helyet más, főleg vidéki színházak kiválasz­tott vendégjátékainak. Így került ap­rócska színpadára december 28-án a Cso­konai Színház produkciójában a Színházkomédia, Bengt Ahlfors játéka. Mint ismeretes, a darab fordítóját és rendezőjét, Márton Andrást igen szo­ros kapcsok fűzik a Játékszínhez, hi­szen rend­szeres szereplője az ottani bemutatóknak. Most alkalma nyílott arra, hogy nem színészként, hanem rendezőként is megmutassa képessé­geit.

A Játékszín december havi műsor­tervében nem volt utalás a Színház­komédiára, ami azt sejteti, hogy a vendégjáték ötlete és lehetősége vá­ratlanul merült fel. Bizonyára emiatt nem futotta kellő propagandára, mert a délutáni előadásra csak százan vol­tak kíváncsiak, s az estin sem volt igazán telt ház. A terem befogadóké­pessége 330, tehát összesen körülbelül 400-an láthatták a két előadást. Ha figyelembe vesszük, hogy a vendégjá­ték költségeit a szereplő tár­sulatnak kell állnia, nem lehetett olcsó mulat­ság a Csokonai Színháznak ez a ki­ruccanás. Az anyagi veszteségnél azon­ban fontosabb, hogy a szakma és a kritikusi gárda több jelentős képvi­se­lője megnézte a bemutatkozást; olya­nok, akik emiatt a debreceni utat nem vállalnák. Jelen volt például Koltai Tamás, a kritikusi tagozat elnöke és Mészáros Tamás, a Magyar Hírlap ro­vatvezető-helyettese, akik az utóbbi hat évben nemigen fordultak meg a Csokonai Színházban.

Persze, minden színház maga dönti el, hogy számára mi a fontos, s meny­nyit ér neki egy fővárosi vendégjáték. Sikeres színházak nem nélkülözik a kellő figyelmet; Mohamed kegyeit azoknak a hegyeknek érdekük keres­ni, amelyek kívül rekednek a vigyázó szemek sugarán. S ez bizony olykor áldozatokat kíván.

Ami most ezt a vendégjátékot ille­ti: a Színházkomédia bemutatkozását egyértelműen si­keresnek minősíthet­jük. Korábban, a nemzeti színházi vendégjátékok alkalmával gyakran ta­pasztaltuk, hogy a széksorokat szerve­zett, többnyire diák nézősereg tölti meg. Itt az érdeklődés spontánnak tűnt, ezért is lehetett, hogy fogéko­nyabb közönség volt kíváncsi az elő­adásra. Más kérdés, hogy játékterét tekintve ez a színpad alkalmatlan ehhez az adaptációhoz. Egy kétszáz négyzetméterre tervezett darabot nem lehet hatvan négyzetméteren csorbí­tatlanul eljátszani. A délutáni, szok­tató előadáson még volt is bajuk a színészeknek a szűkös térrel, de sze­rencsére az estire már rendesen be tudták magukat tájolni, feledve, feled­tetve a különbségeket. Figyelmez­tető ez a szempont arra, hogy máskor csak kamara- vagy stúdió előadásokkal sza­bad a Játék­színt birtokba venni.

Bengt Ahlfors komédiájának debre­ceni előadásain általában az figyelhető meg, hogy – színházi témáról lévén szó – a kívülállók a poénoknak csak a felét értik, s így elsikkad a szerző mondandójának jelentős része. A Já­tékszín most arra adott példát, hogy avatottabb közönség mennyire más­képpen fejti meg ugyanazokat a kód­jeleket. A vastapsból s az elejtett, lelkes megjegyzésekből arra lehetett következtetni, hogy a hangu­latos előadás jó szórakozást nyújtott, s a nézők elégedetten távoztak a Já­tékszínből: üdítő kikapcsolódásban le­hetett részük, ami egyáltalán nem megvetendő a mai időkben. A hálás taps méltányolta a színészek teljesít­ményét, joggal, mert csaknem min­denki jó diszpozícióban, nagy kedvvel játszott (Tikos Sári külön elismerést aratott belépőjéért). Nem ők tehetnek arról, hogy ismét feltűnt: a befejezés melodramatikus üzenetei nem követ­keznek szervesen az előzményekből; s így a végén kissé leül az előadás. Rendezői lelemény dolga lett volna oldani az ellentmondást: akármelyik hang­ütést igazítva a má­sikhoz.

De hát ez már értékelés, s nem tu­dósítás egy eredményes vendégjátékról. Reméljük, hogy nemcsak a közönség, hanem az ezután megjelenő kritikák szerzői is ilyennek látták a Csokonai Színház vállalkozását; igazolva annak jogosultságát.

(Hajdú-bihari Napló, 1986)