A túlélés után (Az 1987-88-as évad)

A műsorterv önmagában nem minősit egy évadot: jó színház rossz műsortervből is képes színvonalas előadássorozatot létrehozni. Igaz, jó színház nem készít rossz műsortervet.

A jelekből ítélve a Csokonai Színház művészeti vezetői minimál programot állítottak össze az 1987/88-as évadra. Vállalt feladatuk a túlélés biztosítása volt, így a műsorterv célkitűzése sem lett más, mint hogy ne legyen közönségriasztó. E defenzív stratégiával szemben ugyan kellemesebben hangzott volna, ha azt mondják: közönségvonzónak kell lennie – de az adott helyzetben alighanem illuzórikus lett volna többre vállalkozni. Így került a tervbe amerikai, szovjet, klasszikus, modern polgári, mai magyar darab, valamint zenés játék és operett; pon­tosan olyan arányban, ahogyan azt a mai színházirányítási és működési gyakorlat megkívánja. A műsorválasztás számomra inkább pragmatikus, mint eszmei, gondolati elképzeléseket tük­rözött. Nevezetesen, hogy kioszthatók és színre vihetők legyenek a művek az adott színházi gárda közreműködésével.

Ebből színház nem, legfeljebb műsorrend épülhet – s úgy tudom, a folyamatosságban nem volt különösebb fennakadás.

Sajnos, a néző nem felügyeleti hatóság és nem kivitelező színházi szakember, hogy a körül­ményeket ítélje meg, nem pedig a látott produktumot. Ebben az évben – mentesülve a rend­szeres kritikaírás amúgy szívesen vállalt kötelmétől – a korábbinál kisebb intenzitással követ­tem a színház belső életének fejleményeit. Az előadásokból kibontakozó kép alapján úgy vélem, ez az évad nem a fényesek egyikeként fog fennmaradni az emlékezetben. Sőt. Nekem a bemutatott darabok közül csak a Godspell nyújtott szcenikai értelemben is „újdonságot". Akad­tak érdekes, tisztességes előadások, de olyanok is, amelyek épp, hogy megütöttek a nézhetőség mértékét. Egészében véve ezt kevésnek érzem.

Készítettem egy pontozásos kimutatást az egyes bemutatok rám gyakorolt hatásáról (tudva az efféle mérce abszurditását). A legmagasabb elérhető pontszám a tíz (lehetett volna).

Bemutató                                                            Mű                              Előadás

A szivárványszínű köntös                                  6                                 7

A lelátó                                                               6                                 8

Villa Negra                                                         4                                 3

Haláltánc                                                            8                                 3

Godspell                                                             7                                 8

Stella                                                                  7                                 6

Azután megdöglünk                                           6                                 6

Makrancos hölgy                                                8                                 5

Úgy gondolom, egy-két mondatban indokolnom illik a pontokat. A szivárványszínű köntöst a vártnál mérsékeltebb lelkesedéssel fogadta a kritika; én úgy találom, az artisztikus színrevitel jó cél érdekében mozgósította a társulat erőit. A lelátónak aktualitása, oroszos atmoszférája és a szereplők színvonalas játéka adta meg az értékét. A Villa Negra a közreműködők igyekezete ellenére sem győzött meg a rendezői gondolat érvényességéről. A Haláltáncban a színészek, nem tudván megbirkózni a strindbergi végzetszerűség misztikumá­val, manírjaikba menekülve vergődtek a színpadon. A Godspell szép összjátékkal korszerű színi nyelvet honosított meg a színházban. A modern felfogásban megrendezett, de túlságosan zaklatott Stella intimitásával lett színfoltja az évadnak. Az Azután megdöglünk formabontó dramaturgiája és a pontos sze­repértelmezések ellenére sem vált átütő erejű estévé. A Makrancos hölgy vértelen Katája még azokat sem kápráztathatta el, akiket egyébként megszédített a forgószínpad működése.

A több jó színészi alakítás közül egyet emelnék itt ki: Kóti Árpádot a Villa Negrában. Élet volt benne. Igaz, hogy Kóti a kisujjából rázta ki a figurát, de kinek van még ilyen kisujja?

A jövőnek az elavul magyar színházi struktúra teljes átalakítását, a szervezeti, for­galmazási, működtetési feltételeik megváltoztatását kell(ene) elhoznia. Ha már nincs elegendő pénz (?) a színházak fenntartására, akkor fel kellene számolni a debrecenihez hasonló behemót konstrukciókat. Miért törvényszerű az, hogy egy ilyen nagyvárosban egyetlen, monopol­hely­zetben levő társulat szolgáltasson színházat? Több kisebb, változatos profilú, kísérletező alaku­latot kellene létrehozni, versenyfeltételeket teremtve számukra. Nincs méltatlanabb a vattázott" nézőtér látványánál; a kvázi közönség kvázi színházat szül, és fordítva. Minden jel arra mutat, hogy a ,,színházgyárak" ideje lejárt: a közönség megszokásból látogatja csak őket.

Addig is, a jelenlegi keretek között is, a Csokonai Színháznak jobban kellene leképeznie a kort. A szakszerűség nem lehet cél, pusztán eszköz az erőteljes kritikai közölnivaló közve­tí­téséhez. Elemezni kell a környező világot, s határozott, céltudatos mondatokba (előadásokba) formálva hozni a közönség tudomására ennek eredményét. A gondolkodás szuverenitása nélkül nincsen művészet, csak épület, amelyben estéről estére színjáték folyik. A fiatalok rokon­szen­ves csoportosulását figyelve én látok reményt arra, hogy a Csokonai Színház médiuma lehet debreceni gondolatoknak.

(Hajdú-bihari Napló, 1988)