Az áldozat értelme (Vasziljev: Csendesek a hajnalok)

 

Jelenkori szovjet dráma is színre került ebben az évadban a Csokonai Színházban: már­cius 23-án a Hungária Kamaraszínházban tartották meg Borisz Vasziljev: Csendesek a haj­nalok cí­mű művének bemutatóját.

Igaz, a szerző második világháborús eseményeket választott kisre­génye témájául, de a könyv, illetve a belőle készült színpadi és filmváltozatok sikere arra utal, hogy Vasziljev – elsősorban árnyaltabb közelítésmódja révén – új szempontokkal tudta gya­rapítani a történelem epizódjainak ábrázolásait: nem a honvédő hősiességnek kívánt újabb emlékoszlopot állítani, hanem a háborús helyzetben jelentkező emberi konfliktusok felmuta­tá­sát helyezte írása középpontjába. Alighanem ez a tulajdonsága, no és természetesen lírával, humorral átszőtt stílusa emeli ki művét a háborús munkák sorából, és nyilvánvalóan ezek az erények vonják a színházak figyelmét ma is a Csendesek a hajnalokra.

A debreceni előadás rendezője, Pinczés István rejtett tartalmakat hozott felszínre a drámá­ból. A lehetőségek szerint elvonatkoztatva hely és idő konkrét történelmi megha­táro­zott­ságá­tól, fölerősítette a parancsnok törzsőrmester lelkiismereti önvizsgálatának szálait, és az ál­do­zat szükségszerűségét megkérdőjelezve az ésszerű, racionális ellenállás értelme mellett tett hitet az előadásban. Ugyanakkor ellentmondásaival együtt láttatta a lányokat a halálba vezető katona cselekedeteinek bonyolult mozgatórugóit, e háborúnak a békeidőktől külön­böző morá­lis természetét is. Történelmileg és dramaturgiailag ez az értelmezés megállja a helyét; a kér­dés az, hogy a Hungária Kamaraszínház szűkös szcenikai adottságai között sikerült-e, sike­rül­hetett-e az alapvetően realista, több helyszínen, szabadban játszódó törté­ne­tet kellő művészi hitelességgel színpadra állítani.

Hogy a csoda ezúttal elmaradt, annak oka abban kereshető, hogy az előadás nem tudott megfelelni a darab realista jellegéből következő illúziókeltő megjelenítési követelményeknek, ugyanakkor nem érte el a stilizáltságnak azt a fokát sem, amely azokat feledtetve egy más di­menzióba helyezhette volna a játékot. Tulajdonképpen realista indíttatású, de kényszer szül­te stilizált megoldásokat is alkalmazó előadást láttunk, aminek ellentmondásai akadályozták az egységes színpadi jelrendszer megteremtését (például az erdőbéli nyírfák anyagszerűségükkel is hatnak, de lombkoronájuk hiányában a csonka törzsek mégis inkább jelzésszerű mivol­tuk­ban vannak a színen). Pedig a tervezők igyekeztek alkalmazkodni a körülményekhez, Kaszt­ner Péter díszlete praktikus, de az olyan naturális helyszínek érzékeltetéséhez, mint például a mocsár, már nem nyújt, nem nyújthat elegendő támpontot. Szabó Ágnes jelmezei az alaki szabályzat előírásait köve-tik. A rendező a lehetőségekhez mérten bejátszatja a teret, válto­zatos fény- és hangeffektusokat mozgósít a drámai hatás fokozására; s valószínűleg a kellőnél rövidebb fel-készülési idő okozza, hogy az egymásba illeszkedő fogaskerekek még nem mű­ködnek elég csiszoltan.

Különös, s ennek magyarázatát is a szemmel láthatólag hiányzó próbáknak tulajdonít­hat­juk, hogy az akkurátus színészvezetéséről ismert rendező energiájának nagy részét az előadás technikai feltételeinek biztosítása kötötte le, s csak kisebb hányada maradt a szereplők instru­álására. Pedig, hasznosítható élményanyag híján a játszóknak itt a szokásosnál is nagyobb erőfeszítésére van szükség az alakítások emberi hitelének megteremtéséhez. Minden szce­ní­rozási gondot háttérbe szorítva, ez a mozzanat játszik ugyanis döntő szerepet az előadás egé­szének színpadképességében, az ábrázolt világ átélhető megjelenítésében.

Ilyenkor látszik csak, hogy az igyekezet nélkülözhetetlen, de nem feltétlenül üdvösséggel járó feltétele a színjátszásnak. Mert panasz – eltekintve az olykor bizony zavaró harsányságtól – nemigen lehet a közreműködők szándékaira; de ez még kevés ahhoz, hogy minden részle­té­ben kimunkált, egységes szemléletű, korszerűen intenzív játékmódról beszélhessünk. Például olyan, az előadás stílusába, viszonyrendszerébe fel-tétlen alázattal illeszkedő színészi maga­tartásról, mint Jancsó Saroltáé; még akkor is, ha a mesterkéltség látszatát ő sem tudta minden jelenetben elkerülni. Hogy nem akad igazán kiemelkedő alakítás a játékban, az tulajdonkép­pen méri is az eredményt; bár egyöntetűen összehangolt csoportmunkáról e nélkül még le­het­ne beszélni.

Dánielfy Zsoltnak sok jó ráérzése volt az alkatára szabott parancsnok szerepében, de sok üresjárat is akad játékában. A katona félszeg bumfordiságát, vérébe ivódott felderítő hajlamait formálja meg hihetőbben. Szennyai Mária egysíkúan katonás szakaszvezető, Csoma Judit passzív, Kállay Bori tisztesen jelenlevő, Muszte Anna olykor túlzottan gesztikuláló, Kőszáli Ibolya kissé iskolásán szenvedő figurát állít elénk. Kisebb szerep jutott Farkas Erikának, Ge­dai Máriának, Wittchen Verának és Bálint Máriának,

Valószínű, hogy idővel jobban összeérik, határozottabbá, magabiztosabbá válik a Csende­sek a hajnalok előadása. Mivel nem először vagyunk tanúi hasonló esetnek, meg­fon­tolan­dó­nak tartjuk elgondolkozni azon, hogy vajon ennek a folyamatnak nem inkább a próbákon kel­lene-e lezajlani, mintsem estéről estére – a közönség előtt.

(Hajdú-bihari Napló, 1984)