Az elvesztett hit (Tóth-Máté Miklós: A fekete ember)
Kivételes a pillanat: debreceni szerző debreceni tárgyú darabja ősbemutatóként a Csokonai Színház színpadán. A genius loci ülheti diadalát a találkozásban, múlt és jelen, ősök és leszármazottak, történelem és művészet alkotásban materializálódott kapcsolatában. Ennél közvetlenebbül színház nem szólhat saját közönségéhez: elismerés és tisztelet illeti hát vállalkozásáért.
Tóth-Máthé Miklós Isten trombitája című, Méliusz Juhász Péter debreceni prédikátor életének emlékét állító kisregényének adatgyűjtése közben bukkant Karácsony György parasztvezér alakjára, s ezzel újabb drámai hőst fedezett fel a magyar irodalom számára. Az isteni jelre küldetéses tudatúvá érő nincstelen román jobbágy beteljesedett sorsa valódi emberi dráma hordozója. Fanatikus hite a török elleni harcra toborzotta a kisemmizetteket; nem fegyverrel, de isten erejével vélvén diadalmaskodni a megszálló pogányok felett. Tragédiája, hogy a törvényszerű vereség későn hozta el számára a megvilágosodást, az igazi ellenfél, a saját urai elleni küzdelem kívánalmának felismerését. Vesszőfutása az elhomályosult érzékű fanatizmusé; példázata az elhibázott célt választó, s ekképpen önmaga ellentétébe forduló hité. Mert szükségszerű bukásra ítéltetik a tett, ha irracionális indítékok sarkallják: Karácsony Györgynek úgy kell elpusztulnia, hogy nem kap, nem kaphat választ istentől a földi igaztalanságokra.
Hit és értelem, ösztönös lázadás és szenvedésben edzett tudatosság konfliktusának drámája hát A fekete ember. A történelmi eseményeket Tóth-Máthé Miklós két részben, tizenkét jelenetben, szimmetrikus, ívesen építkező szerkezetben, archaizáló, nemes veretű szöveggel elevenítette meg művében. Súlyos, komor hangvételű, emelkedett pátoszú, plebejus szemléletű drámájának legfőbb hordozói az eszméket, életérdekeket ütköztető, izzó dialógusok, amelyek primátusa olykor meg is bontja akció és dikció egységét. Apróbb dramaturgiai igazítani valói és elsősorban a történelmet láttató, áttételesen érvényesülő gondolatisága ellenére azonban A fekete ember tálentumos alkotás, és színrevitelével, további művek reményében, drámaszerzőt avatott a Csokonai Színház.
Gali László rendező nagy művészi erőket állított csatasorba a darab bemutatásához. Értelmezése hangsúlyosabbá teszi a cselekedetek motivációinak, a hit konkrét gyakorlattal szembesített próbájának fontosságát: racionalizálásának mértékszabó kívánalmát. Csányi Árpád rusztikusan puritán, a helyszínváltásokat jól érzékeltető díszletei atmoszférikusan idézik elénk kor és drámai közeg belső feszültségét. Kihegyezett karói anyagszerűségükkel szinte az érzékekre hatóan sugallják a fenyegető fenyegetettséget. Greguss Ildikó jelmezei naturálisan igazodnak a kor követelményeihez, de most még kissé frissen szabottan. És ismét meg kell emlékeznünk a Lezó András irányította világítástechnikáról, amely különösen az első részt záró tűzjelenetben produkált kiemelkedőt.
Az előadás környezete, hangulata tehát a mű szelleme szerint szerveződik, s ismét megnyilatkozik benne a rendező beleérző képessége. A végrehajtott dramaturgiai változtatások azonban – szcenikailag bármennyire indokoltnak látszottak is – nem szolgáltak a darab előnyére. Megbomlottak az eredeti szerkezet arányai: nemcsak időben (közel háromszorosa) nőtt a második fölé a kétségtelenül hatásos befejezést kapott első rész, hanem súlyában, intenzitásában is. A mű egysége áldozatul esett az első részt látványossá dúsító elgondolásnak. Érthető, hogy a módosítás a Karácsony Györgyben végbement fordulatot akarta választóvonalnak megtenni, de nyolccal szemben a maradék négy zárókép nem képes kellő nyomatékkal élezni, ívelni a konfliktust. Amiatt sem, mert ebben a részben maradt több kidolgozatlan helyzet, jelenet. Nincsen kellően exponálva a Debrecen számára felmentést hozó sereg érkezésének jelzése, a felkelők leverettetése, súlytalanítja Báthory Miklós megjelenését cinizmusa, s – igaz, ez már a szerzőn múlik – katartikusabb lehetett volna a befejezés Karácsony végső kérdésének elhangzásával.
A darab eszmeiségének érvényesülését nehezítette az is, hogy kulcsfigurái nem kaptak kellő színészi jelenlétet. Hitek és tévhitek csapnak össze a drámában, magasan szárnyaló ideák és praktikus földi elgondolások – írói jellemábrázolás hiányában így a játszókra várt volna, hogy személyiségük fedezetével hitelesítsék megformált szerepeiket. Főhősként Dengyel Iván m. v. alkatilag is illúziókeltő parasztvezér. Robusztus, kemény, férfias; hitében eltökélten elkötelezett, mágikus erővel bíró. Ha ő van a színen, minden hozzá viszonyul. Beszéde néha lehetne zengzetesebb, s a nagy váltást változatosabban jelezhetné gesztusrendszerével.
A dramaturgiai átcsoportosításon túl az előadás alapvető problémája, hogy Karácsony ellenpólusa, hitbéli vitapartnere, a magyarországi reformáció nagy alakja ágáló deákká törpül a látomásos ember mellett. Fésűs Tamás Méliusz Juhász Pétere sem szóban, sem karakterben nem méltó partnere a parasztvezérnek: hanghordozása mesterkélt, gesztusai kiszámítottak, nem érzékeltetik eléggé, hogy egy (másfajta) hitében ugyanúgy megszállott ember áll Karácsonnyal szemben (túlzó rendezői utasítás földre zuhanása). Külsejében hitelesebb, de nem sokkal keményebb Sárady Zoltán Debrecen város főbírájaként: Duskás Ferenc, a város érdekeit védi, de azért rátartibb, méltósága szerint cselekvő, fensőbbségének tudatában levő.
A mellékszereplők közül szokásos, jó színvonalán oldja meg feladatát Kóti Árpád, Csoma Judit, Dánielfy Zolt. Karakteres figura Kiss László és Wellmann György. A lázadók táborából erőteljes epizódjaival kiemelkedik Matkó Sándor, Vajay Péter, Porcsin László, főképpen pedig Horányi László, aki jellemet tud kölcsönözni szerepének. Megható volt Bán Elemér lámpagyújtogatóként.
A csaknem ötven szereplőt felvonultató előadás maradandó erényei közé tartozik az atmoszférateremtés és a tömegek hatásos mozgatása. (Csak a törökjelenet suta kissé.) Az ellentétes pólusok mindannyiszor éles megvilágításba kerülnek, tiszta, egyértelmű a játék vonalvezetése, szerves a cselekmény bonyolódása. Figyelemre méltó művészi gondot mutat a realista színjátszás hagyományai szellemében fogant produkció; kár, hogy említett fogyatékosságai árnyékot vetnek sugárzására.
(Hajdú-bihari Napló, 1984)