Az ördög bennünk van (John Whiting: Ördögök)

Történelmi modelldrámát választott évadnyitó prózai bemutatóul a Csokonai Színház: a Köl­csey Művelődési Központ színháztermében John Whiting angol szerző 1961-ben ke­let­kezett Ördögök című három felvonásos tragédiáját vitték színre Balogh Gábor rendezésében.

Itt és most nem lényegesek számunkra a mű keletkezésének körülményei. A korán el­hunyt szerzőről is elég annyit megemlíteni, hogy a második világháború utáni angol dráma egyik ígéreteként tartották számon. Az ördögök a középkor végén Franciaországban játszódik, ahol egy Grandier nevű pap szabados elveivel magára vonja egy zárda főnöknőjének fi­gyel­mét, majd végül – miután a hölgy sikertelen kísérletet tesz megismerésére – ördön­gösség vád­ja miatt áldozatul esik az ellene szövetkezett erők ármánykodásának.

Mielőtt bárki föltenné a kérdést, hogy mi ebben a ma embere számára érvényes, hadd bocsássuk előre, hogy nagyon is sok: az ördög ugyanis bennünk van. És még jó, ha Lu­ci­fernek hívják. Ez a Grandier valójában lázadó: szembeszegül az egyház dogmáival, a túl­zottan központosított "hatalommal” és önmagával is, amennyiben lázadásának különböző formái egyetlen célt szolgálnak: az általános rendezőelv, a végső ok, az abszolút igazság – tehát az Isten keresését. Tragédiája az, hogy végzete nem tudatosan vállalt „bűnei" miatt éri; koncepciós per áldozata lesz. Nem a kor erkölcsi és politikai normáival szembenálló, az emberi test és lélek természetes jogait vállaló magatartása válik bukásának okozójává, hanem közönséges hatalmi érdek: az amúgy egymással vetélkedő egyházi és világi erőknek a status quo fenntartására szövetkező hideg akciója. A diktatórikus struktúra kizárólagos hatalmat biztosító stratégia kezében pusztán szólam, taktikai lépés a hit, igazság, humánum hirdetése. Nyilvánvaló, hogy ezt a világot az önnön kategóriáiba merevedett ideológia uralja, amely megsemmisíti a világi végrehajtó hatalomnak azokat a szabadgondolkodású képviselőit is, akik önálló véleménynek mernek hangot adni.

Az erős, sok szálon futó, összetett drámájú ördögökkel, mint minden történelmi para­bolával szemben az alapvető kérdés, hogy elvont tételeit mennyire képes életes szituációkban, emberi viszonylatokban megjeleníteni a színpadon. Nos, a Csokonai Színház előadása nem tudta meggyőzni a nézőt a mű aktualitásáról és értékeiről, jóllehet nagy műgond és erőfeszítés érződik létrehozásában.

A hiba egyik okát a mű dramaturgiájában kell keresnünk. A mozaikszerű, filmes épít­kezés – amely olvasva szervesen és logikusan bontja ki a drámát – a 3-4 perces színpadi jele­netek egymásutánjában mechanikussá, formálissá válik. A jelenetek sokszor egymás után és nem egymásból következnek, a néző csak kapkodja fejét a gyakori helyváltoztatások miatt. Pedig Balogh Gábor igyekezett a kitűnően megszerkesztett teret (az előadás közegét megszabó díszletek és jelmezek Pilinyi Márta tehetséges munkái) a lehetőségek szerint a legváltozatosabban bejátszatni. Szinte megkomponálta az előadás formáját: a helyszínek pergő váltogatása, a kifejező zenei átkötések, a világítástechnikai megoldások olajozottan működő színházi gépezetet feltételeznek.

De ezenközben mintha nem maradt volna ereje a dráma kibontásához. A hatásos ex­po­zíció után hamar megtörik az előadás lendülete, a rendező figyelmét a jelenetekben rejlő feszült belső viszonylatok ábrázolása helyett mintha a helyzetek látványos megjelenítése kötné le. Ugyan szemmel láthatólag arra törekszik, hogy a darab valamennyi gondolati szálát kifeszítse, de ehhez már hiányzik az átfogó szervezőerő és elképzelés, s a színészi játékot sem sikerült következetesen és egységesen a mű szolgálatába állítania. Az ördögök bonyolult drámai szövetéből jószerivel csak az apáca és – bizonyos mértékig – a pap cselekedeteit moti­váló szexualitás kap megfelelő hangsúlyt, de ez is a többi rovására. A darab problematikája így elveszti dimenzióit, az erőtlen részek nem formálódnak katartikus hatású egésszé. Egy produkciót figyelünk, amely a végére szinte teljesen jelentéktelenné válik.

A kudarcban – mert egy művészinek szánt előadás sikertelenségét annak kell neveznünk – nagy része van a sablonos, avítt színészi játéknak. Ezen azt értjük, hogy a szereplők nem a szituációkban megnyilvánuló viszonylatokat jelenítik meg színészileg, hanem azt, ahogyan megítélésük szerint az ilyen szituációkban színészként játszaniuk kell.

A darab főszereplője Csikos Sándor. Ezt az évadot is komoly feladattal kezdte tehát, ami – bár szinte sértés ilyet manapság leírni – alighanem meghaladta erejét. Grandier-je mint em­ber, mint pap és mint filozófus is súlytalanabb a kelleténél, csak szerelmével igazolja rend­kívüli jellemét. Ezt érezni látszik a színész is, s ennek ellensúlyozására olykor külsőleges eszközökhöz folyamodik. Néha érdekes módon meghatódik magától. Az első két részben egyébként ezzel együtt jól helytáll; de a harmadik, szenvedéseket hozó felvonásban kiderül, hogy nem tud felnőni szerepének monumentalitásáig.

Vádlója, Bökönyi Laura, ezzel az alakítással mutatkozott be Debrecenben. Érzékeny, te­hetséges színésznek tűnik, de alkatából hiányzik a Johanna nővér alkatából következő ke­gyet­lenség és könyörtelenség. Emiatt az „ördöngös" jelenetek váltásait sem képes megfelelő színekkel érzékeltetni; nem hisszük el, hogy képes másoknak ártani. Ennek ellenére érzékletes megjelenítő erővel bír.

Korcsmáros Jenő sebésze talán az előadás legjobb alakítása. Kevés gesztussal teljes jelle­met ábrázol: az emberi lényeg végső titkait rögeszmésen kutató, kollaboránssá váló felcserben a 20. század hasonló kísérletezőinek félelmetes képzetét tudja kelteni.

Az ördögűzésből tőkét kovácsoló Barré atyát következetesen felépített szerepben kelti életre Sárközy Zoltán. Játéka mögött érződik, hogy a színész igyekszik tökéletesen azonosulni a megformált figurával. Az állandó magas hőfokon tartott izzás azonban egy ponton túl már a modorosság zavaró érzeteként hat; az ellenpontozást – mint a többi szereplőnél is – rendezői utasításoknak kellett volna szigorúbban érvényesíteni.

Újfent kissé cinikus, léha, romlott jellemet kell alakítania Rosta Sándornak a királyi csa­lád képviselőjeként. A fiatal színész ezúttal is igen jól oldja meg szerepét, képes karaktert, súlyt kölcsönözni neki, „viszi" az egyébként is fontos jelenetet. Kóti Árpád epizódszerepet kapott: csatornatisztítóként a mélyből időnként feljön a felszínre, hogy Grandier beszél­ge­tőtársa lehessen. Ilyen gondolkodó köztisztasági alkalmazottakat ma is szívesen látnánk. Sá­rady Zoltán valódi „franciás" kormányzó pompás vörös ruhája s maszkja révén. A hatalom birtokában még bátor és nagyvonalú; a hatalom elvesztése után összeomlása kevésbé hiteles. Vándor Éva villódzó érzékisége életet lehel a nyiladozó szerelmét vállaló tisztes polgár­lányba. Vannak szép. ihletett jelenetei, de néha beleesik a színpadiasság csapdájába. Alakítása előrelépés pályáján. Lipcsei Tibor mint királyi különmegbízott rövid, pattogó mondatokban képviseli a hatalmat. Kicsit egysíkú ez a szenvtelenség, a figura pozíciója árnyaltabb ábrázo­lást kívánt volna.

Karakter volt Bán Elemér ügyésze, modorosnak hatott Zsolnay András gyógyszerésze, Csernák János főelöljárója, Sz. Kovács Gyula püspöke. Mignon atyaként túlságosan vissza­fogottan játszott Porcsin László, és hamis volt Kiss László Ambrus atyája. Grandier kedvese volt egy jelenetben Geday Mária. Az apácazárda elfojtott szexualitással terhes levegőjét jól érzékeltette Bálint Mária és Wittchen Veronika.

(Hajdú-bihari Napló, 1981)