Bicska Maxi és tsai (Brecht: Koldusopera)

(A TÖRTÉNET) Bicska Maxi, a londoni alvilág fe­jedelme esküvőjét üli. Szí­ve választottja Polly Peachum, a kolduskirály lá­nya. Üzletének jövőjét félt­vén azonban az após nem nyugszik bele csemetéje el­vesztésébe: zsarolással eléri, hogy Tigris Brown rendőr­főnök elfogatási paran­csot adjon ki Maxi ellen, aki egyébként régi katonatársa és barátja. Maxi hírét veszi a fondor­latnak, és még idő­ben kereket old, de mene­külés helyett polgári szoká­sának hódolva kedvenc nyilvánosháza felé veszi az irányt. Ez lesz a veszte: ágyasa elárulja, s újból kat­tan kezein a bilincs. Már úgy látszik, semmi nem menti meg a kötéltől, ami­kor – hogy legalább a da­rab happy enddel záruljon – jó hírrel érkezik a rend­őrfőnök. A királynő megke­gyelmezett neki, sőt nemesi ranggal ruházta fel, és bir­tokhoz, életjáradékhoz jut­tatta.

(A PROBLÉMA) Bertolt Brecht drámaírói művésze­tének és színházi elveinek utóélete leg­alább annyira el­lentmondásos, mint korabeli fogadtatása volt. Századunk klasszikusaként Brecht jelen van színházi tudatunkban, de csak ritkán születnek olyan előadások, amelyek elmé­letéhez hűen, stílszerűen volnának képesek közvetíte­ni módszereit. Ennek oka el­sősorban az, hogy az ő szín­háza alapjaiban különbözik a katartikus hatást célzó, hagyományos pszichológiai- realista játékfelfogástól. Brecht megoldásai a kuliná­ris (élvezeti) színház gya­korlatát támadják: elidege­nítő hatáselemeikkel, meg­szakított jelenetsoraikkal, a dalbetétekkel, feliratokkal és a távolságtartó játéktechni­kával a nézők tudatosságá­nak, aktivitásának ébrentar­tását szolgálják. Egyúttal súlyos kritikai mondanivalót hordoznak: a kapitalizmus törvényszerűségeit ostoroz­zák agitatív erővel.

(A MEGOLDÁS) Különös fejlemény: az utókor állan­dóan szembesíti magát Brecht tézi­seivel, és állan­dóan keresi azok hatástalanításának lehetőségeit. Elméletét sokan fölösleges koncnak tekintik csupán, amely egy adott történelmi-társadalmi helyzet megraga­dására volt alkalmas. E né­zet szerint a körülmények megváltozása miatt, illetve másfajta körülmények kö­zött Brecht propagandisztikus módszerei érvényüket vesztik; műveinek kétségte­lenül meglévő, egyetemes értékeit éppen ezért a tan tételektől leporolva, a kor szelleméhez igazítva lehet csak felmutatni.

Ezzel szemben áll az a né­zet, amely Brecht drámai oeuvre-jét és színházi mód­szereit egy­séges rendszer­nek, egy rendkívül határo­zott világkép következetes megnyilatkozásának tekin­ti. Ez a felfogás nem pusz­tán egy adott kor és társa­dalmi alakulat vetületének, hanem általános emberi ér­tékeket felmutató sajátos megközelítési eljárásnak lát­ja a brechti színházat, amelynek mindenkori lénye­ge nem kifejezetten a mód­szer, hanem a társadalomkritikai alapállás. Brecht színházának aktualizálhatóságát ebből következően mindig a társadalomkritikai álláspont szi­lárdsága, kohe­renciája teremtheti meg; s az már belső műhelymunka kérdése, hogy az előadá­sok milyen eszközöket mozgósí­tanak ennek érdekében. A lehetőségek tágasak, bár Brecht szel­lemének akkor felelnek meg leghűebben, ha érvényesül bennük a kifeje­zés ambivalenciája, a „kint” és a „bent” dialektikus el­lentéte.

(AZ ELŐADÁS) A Kol­dusopera a leggyakrabban játszott Brecht-darab Ma­gyarországon, s feltehetőleg nem csupán azért, mert oly kíméletlenül rántja le a leplet a kapitalizmus ellent­mondásairól. Elég hallgatni az ösztönös nézőtéri meg­jegyzéseket ahhoz, hogy el­higgyük: a ben­ne feltárt vi­lág jellemzői (társadalmi fe­szültségek, növekvő vagyoni különbségek, korrupció, érdek-összefonódások) nem idegenek a mi életünktől sem, sőt napjainkra egyre inkább élő az a probléma­kör, amit a Koldusopera fel­vet, bár a hangsúlyok szük­ségszerűen máshová kerül­nek. Ez az ..opera” nem az elesetteké, a kiszolgáltatotta­ké, hanem a Tigris Brownoké, Bicska Maxiké, Peachumöké; azoké, akik nem szenvedő alanyai, ha­nem haszonélvezői a dolgok­nak. A dal róluk szól, a ze­nekar az ő nótájukat húz­za; a koldusok jószerivel csak statiszták ebben a szín­játékban.

Pinczés István, a Csokonai Színház előadásának rende­zője tényt állapított meg ak­kor, amikor kiindulópontul azt vette, hogy a társulat­nak nem anyanyelve a brechti színjátszás. Ezzel azonban mintha fel is ad­ta volna a Brecht szellemé­ben fogant színház megte­remtésének szán­dékát, mert a cél, amit megjelölt – szó­rakoztató, játékos előadás létrehozása enyhe kritikai csipkelődéssel – alatta ma­rad az ő eddigi igényszint­jének és talán a társulat lehetőségeinek is. Mintha nem érzett volna kellő in­díttatást ahhoz, hogy a kí­vánt társadalomkritikai alapállásból végiggondolja a Koldusopera keményen idő­szerű tartalmait, és ezeket a gondolatokat erőteljes, sok­koló, a nézőt kényelmetlen­ségben hagyó előadásban fogalmazza meg. Utalássze­rűen min­den érvényes moz­zanat jelen van ugyan a produkcióban, de mert sza­tíra helyett a vígjáték irá­nyába tolódnak el, s nem szervezi őket következetes sorozattá a határozott köz­lendő, elvesztik komolyabb töltésüket, s a kellemesség­ben oldódnak fel. S ezzel nem az a gond, hogy pon­tosan az ellentétje Brecht intencióinak, hanem, hogy nincs igazi tétje a színpa­don történteknek: egy mesét látunk anélkül, hogy kész­tetve lennénk megfontolni tanulságait.

(A MÓDSZER) A játék remekül indul. A Cápa-dalt énekelve felvonulnak a sze­replők, a songokhoz leeresz­tett festett függöny mögött árnyjáték dúsítja a hatást. Kasztner Péter két­szin­tes, félköríves, redőnyös díszlet­rendszere magasságban és mélységben is kibővíti a mozgás­teret. Csak a feliratok zavaróak: konkrét helyszín­re utalnak, holott a szín sű­rűn változik. Túl­ságosan dekoratívak Szabó Ágnes jel­mezei is, enyhe operettes felhangot adnak a játéknak.

Technikailag az előadás magasan szervezett, a jele­netek többnyire gördüléke­nyen váltják egymást, a cse­lekmény egy-két apróbb változtatástól eltekintve hű­en követi a szerzői utasítá­sokat. Még a ló is színre lép, ami azért kockázatos vállal­kozás, mert előfordulhat, hogy lóként nyilvánul meg, s ez elvonja a figyelmet a lényegről. A rendező sok öt­lettel, geggel színesíti a já­tékot, bár ezek egy része is ludas abban, hogy a poentírozás olykor súlytalanná te­szi a történteket. Nem jön létre a stílusegység: igazi brechties megoldások (az akasztottak szár­nyalása a fináléban vagy a gengszte­rek dala a szexuális nyomo­rúságról) váltakoznak ol­csóbb burleszkelemekkel (pofon műkézzel, sípolva al­vó rendőr). A finomabb csi­szolómunka szemmel látha­tólag több időt igényelt vol­na.

(A ZENE) Kurt Weill muzsikájának szerves része van a darab világsikerében. Ez a hang­szerelés azonban nem eléggé meggyőző: inkább korrekt, mint izgalmas. Töb­bet kellene élnie a hangsze­rek és a hangszínek kont­raszthatásával. Ettől függet­lenül Pazár István karmes­ter gondos munkát végzett, a songok az előadás kiemelkedő percei, sokszor igazi drámai töltéssel (a legstílszerűbben Csoma Judit találta el a hangot). A dalok sű­rűbb töltést hordoznak, mint a prózai játék.

(A SZÍNÉSZEK) Huszon­kilenc név a műsorlapon. Köztük nincs egyetlen echt Brecht-játékos. Honnan is lenne? Csendes László sem az, de mert igen jó színész, nagy színpadi fö­lénnyel és könnyedséggel ölti magára Bicska Maxi kaméleonálar­cát. Svádája is a szerepre jo­gosítja. Kállay Bori Pollyja világosan követhető ívet jár be a „naiv” arától az üzletasszonyig: hamar átlátja a dolgok természetét. Sok arcát mutatja a színésznő, s meggyőzően, de ügyelnie kellene arra, hogy esetenként ne a közönségre koncentráljon a színpad helyett.

A színészvezetés bizonytalansága legszembetűnőbben Peachum alakjában jelentkezik. A koldusok despotájának cinikus, szenvtelen felsőbbséggel kellene igazgatnia a dolgokat, hiszen végül is mindenkit zsebében tart; itt viszont Korcsmáros Jenő a realista felfogás jegyében ágál, veszekedik és fondorlatoskodik. Mintha beérte volna egyébként kitűnő maszkjának védelmével Sárközy Zoltán is; Tigris Brown szerepe még sok kihasználatlan lehetőséget tartogatna a nyájas tettető és a vérengző fenevad pólusai között. A főbb szereplők között említést érdemel még Tikos Sári, Fekete Györgyi, illetve Fésűs Tamás, Dánielfy Zsolt és O. Szabó István.

(EPILÓGUS) Félreértés ne essék: ebben az évadban eszközeinek változatossága, szcenikai ötletessége miatt eddig a Koldusopera előadását éreztük a leginkább színházszerűnek. Hiány­érzetünk a lehetőség elmulasztása miatt van, mert ennyi fáradsággal könnyed hangvételű, szó­rakoztató produkció helyett fajsúlyosabb, hatásosabb előadást is létrehozhatott volna a társulat. Bár tanulsága végső soron ennek is van: nagy színház ott születik, ahol erőteljes, közös gondolat kíván magának megfogalmazást.

(Hajdú-bihari Napló, 1986)