Csokonai-díjas: Kállay Bori

 

„Miről beszélgessünk”? – néz rám kérdően az új Csokonai-díjas, miután mente­getőzve fogad, hogy világmegváltó eszméket, a szí­nészmesterség titkait meg­világító lánglelkű szavakat ne várjak.

Némiképp magam is zavarban vagyok, mert tu­dom, hogy pár hónapja, ta­valyi szil­veszteri számunk­ban terjedelmes cikk jelent meg eddigi pályájáról, szere­peiről, sikereiről, s az ismét­lésnek most, e jeles alkalom­kor sem volna értelme. De talán akad még téma, ami hely­zetéről, terveiről, pers­pektíváiról lényegeset mond – azzal együtt, hogy tisz­tünk most a kö­szöntés az elismeréséért, ami a díjban kifejezésre jutott.

„Szinte belepirultam, olyan sok szépet tartalma­zott az indoklás” – árulja el érzéseit utó­lag. – „A sze­retet, a közönség ösztönös megnyilvánulásának jeleit persze játék közben az em­ber mindennap tapasztal­hatja, de a szakma igazi vé­leménye áttételesebben, sa­játos kódrendszerben fogal­mazva jut kifejezésre. Nem volt könnyű eljutnom odáig, hogy kóristalányból a társu­lat egyenjogú tagjaként fo­gadjanak el; ebből a szem­pontból Debrecen elég ke­mény próba elé állítja a fia­tal színészeket.”

Egyenjogú tagként? Ha lé­teznek is a színésztársadal­mon belül kasztok, azt már senki nem vitathatja, hogy Kállay Bori szubrettként temperamentumos előadás­módjával, ének- és tánctu­dásával, s nem utolsósorban erotikával dúsított dekorativitásával nemcsak hogy ré­szese, de nélkülözhetetlen (fő)szereplője a legnépesebb közönséget vonzó operett­-előadásoknak.

„Örülök a sikereknek – lép tovább a gondolatmenet­ben –, de az a baj, hogy ma­napság könnyen beskatu­lyázzák a színészeket, s csak egyféle tulajdonságukat is­merik el. Régen min­dent kel­lett tudni annak, aki ezt a pályát választotta: énekelni, táncolni, prózai szerepek­ben ját­szani. Én például na­gyon sajnálom, hogy musica­leket nem tűz műsorára a színház. Az a műfaj a drá­mai játszáshoz közelítő, összetettebb, zeneileg is igé­nyesebb előadásmódot kí­ván meg a színészektől.”

Musicalek híján mind többször tűnik fel prózai előadásokban; mintha tuda­tosan készítene elő valami­féle váltást. Sikere a Ványa bácsiban vagy a Zongorá­ban igazolni látszik ezt a tö­rekvését.

„Számot kell vetni azzal, hogy az idő telik, az ember változik, másfajta feladatok­kal kell szembe néznie. Sze­retnék ember formájú embe­reket alakítani a színpadon; olyanokat, akiknek kapcso­latuk van partnereikkel. Sok mindent megéltem, és még szeretnék is nyitottan, az új dolgok befogadására készen élni; s ezt szerepeimben megmutatni, kimondani. Jelena a Ványa bácsiból már ilyen volt: azért tudtam reprodukálni, mert magam is átéltem.”

Következő szerepe?

„Meg fog lepődni: Mikó András engem választott ki a Varázsfuvola Papagénájának szerepére. Örömmel vál­laltam: új szín, új kísérlet pályámon.”

(Hajdú-bihari Napló, 1984)