Csokonai-díjas: Kállay Bori
„Miről beszélgessünk”? – néz rám kérdően az új Csokonai-díjas, miután mentegetőzve fogad, hogy világmegváltó eszméket, a színészmesterség titkait megvilágító lánglelkű szavakat ne várjak.
Némiképp magam is zavarban vagyok, mert tudom, hogy pár hónapja, tavalyi szilveszteri számunkban terjedelmes cikk jelent meg eddigi pályájáról, szerepeiről, sikereiről, s az ismétlésnek most, e jeles alkalomkor sem volna értelme. De talán akad még téma, ami helyzetéről, terveiről, perspektíváiról lényegeset mond – azzal együtt, hogy tisztünk most a köszöntés az elismeréséért, ami a díjban kifejezésre jutott.
„Szinte belepirultam, olyan sok szépet tartalmazott az indoklás” – árulja el érzéseit utólag. – „A szeretet, a közönség ösztönös megnyilvánulásának jeleit persze játék közben az ember mindennap tapasztalhatja, de a szakma igazi véleménye áttételesebben, sajátos kódrendszerben fogalmazva jut kifejezésre. Nem volt könnyű eljutnom odáig, hogy kóristalányból a társulat egyenjogú tagjaként fogadjanak el; ebből a szempontból Debrecen elég kemény próba elé állítja a fiatal színészeket.”
Egyenjogú tagként? Ha léteznek is a színésztársadalmon belül kasztok, azt már senki nem vitathatja, hogy Kállay Bori szubrettként temperamentumos előadásmódjával, ének- és tánctudásával, s nem utolsósorban erotikával dúsított dekorativitásával nemcsak hogy részese, de nélkülözhetetlen (fő)szereplője a legnépesebb közönséget vonzó operett-előadásoknak.
„Örülök a sikereknek – lép tovább a gondolatmenetben –, de az a baj, hogy manapság könnyen beskatulyázzák a színészeket, s csak egyféle tulajdonságukat ismerik el. Régen mindent kellett tudni annak, aki ezt a pályát választotta: énekelni, táncolni, prózai szerepekben játszani. Én például nagyon sajnálom, hogy musicaleket nem tűz műsorára a színház. Az a műfaj a drámai játszáshoz közelítő, összetettebb, zeneileg is igényesebb előadásmódot kíván meg a színészektől.”
Musicalek híján mind többször tűnik fel prózai előadásokban; mintha tudatosan készítene elő valamiféle váltást. Sikere a Ványa bácsiban vagy a Zongorában igazolni látszik ezt a törekvését.
„Számot kell vetni azzal, hogy az idő telik, az ember változik, másfajta feladatokkal kell szembe néznie. Szeretnék ember formájú embereket alakítani a színpadon; olyanokat, akiknek kapcsolatuk van partnereikkel. Sok mindent megéltem, és még szeretnék is nyitottan, az új dolgok befogadására készen élni; s ezt szerepeimben megmutatni, kimondani. Jelena a Ványa bácsiból már ilyen volt: azért tudtam reprodukálni, mert magam is átéltem.”
Következő szerepe?
„Meg fog lepődni: Mikó András engem választott ki a Varázsfuvola Papagénájának szerepére. Örömmel vállaltam: új szín, új kísérlet pályámon.”
(Hajdú-bihari Napló, 1984)