Csokonai-díjas: Korcsmáros Jenő

 

Korcsmáros Jenő mindössze öt éve a debreceni Csokonai Színház tagja – azelőtt húsz éven át a szatmári színházban játszott –, és a megyei tanács máris Csokonai-díjra érdemesítette alakí­tásait.

Korcsmáros Jenő

(Forrás: Csokonai Színház)

Nem véletlenül: a fél évtized alatt a színház egyik pillére lett, aki epizód- és főszerepek terhét egyaránt jól viseli.

   Lehet, hogy illetlennek találja a kérdést: milyen színésznek tartja magát?

–   Ha nem esem a szerénytelenség látszatába, akkor azt válaszolhatom, hogy univerzális színésznek érzem magam; azt szeretem, ha szerepeimben nem ismernek föl, ha mindig másként nézhetek ki, másként szólalhatok meg, más emberként léphetek a színpadra, Az elmélyült, gon­dolkodó, az alkotófolyamatot modern formanyelvbe öltöztető színész az eszményem. A színjátszás állandóan változik, a színészi kifejezőeszközök is állandóan korszerűsödnek, s ezzel egy jó színésznek lépést kell tartania.

–   Mit ért ön korszerűségen?

–   Semmiképp sem a földhözragadt, naturalista színjátszást. A korszerű színész magas fokon képzett, az ösztönösséget és a tudatosságot arányosan ötvözi, széles tájékozottsága, olvasott, kikristályosodott világnézetű – abban az értelemben, hogy képes tolmácsolni a kor problémáit. Nincs jogunk olyan darabot színpadra vinni, amit nem tudunk a mai kor számára átmenteni. Megfigyeltem: ha őszinte, komoly, ma is értelmezhető mondanivalója darabot adunk elő, az nagyon érdekli a közönséget. Én is az ilyenekben szeretek leginkább játszani.

–   Mennyiben felel meg ennek a követelménynek a Csokonai Színház? Egyáltalán hogyan látja most a társulat helyzetét?

— Teljesen új folyamat indult meg másfél éve, aminek már látszanak az eredményei. A komoly közönség- és szakmai sikereket elért darabok, a fővárosi sajtó fokozott érdeklődése, a televízió figyelme, a legutóbbi fővárosi szereplés kiemelkedő közönségsikere és rendkívül kedvező szakmai visszhangja mind igazolják ezt. A színházban én mindent szeretek, kivéve az unalmat és a középszerű repertoárt Ezért üdvözlöm örömmel a mostani műsortervet, amiben sok kísérleti darab is helyet kapott. Inkább vitatkozzanak egy bemutatóról, minthogy közö­nyösen menjenek el mellette.

–   A műsorterv valóban nem vádolható egysíkúsággal...

–   A debreceni színháznak univerzális színészekre és változatos repertoárra van szüksége, hogy ki tudja elégíteni a sokféle érdeklődést, s képes legyen fejleszteni o környéken élő embe­rek ízlését. Mindegy, hogy mivel. Egy vidéki színháznak nem lehet más koncepciója, mint a művelődést terjeszteni. Nem kezdhet a fővárosi kritikának és a szakmának játszani. Ha ezt teszi, elszakad a közönségtől, és öncélúvá válik. A mérce: az előadások színvonala. Minden közön­ségrétegnek maximálisan jót kell adni, hogy beszoktassuk a színházba.

–   Úgy tudom, ön pártolja a – magasabb szellemi régiókban lebecsült – könnyű műfajokat is.

–   Igen, nagyon szívesen részt veszek az úgynevezett szórakoztató darabokban is, mert véleményem szerint ugyanolyan szükség van rájuk, mint ebéd után a desszertre: megédesítik az életünket. Én már sok mindent játszottam a klasszikus tragédiáktól a bohózatokig, ezért elhiheti nekem, hogy színészileg tízszer nehezebb előadni a vígjátékot a drámánál, mert van egy találatjelző készülék – a közönség nevetése –, amely pontosan méri az eredményt. Azokkal van a baj, akik nem tudnak nevetni. Ugyanakkor a vígjátékok tisztes művelői sokkal kevesebb elismerésben részesülnek. Én nem teszek különbséget a műfajok között. Egyet ismertek: jó színházat, amiből elégedetten távozik a közönség. Ennek megteremtése lehet a színész célja.

(Hajdú-bihari Napló, 1980)