Csokonai-díjas: Tarnai György

Tarnai György tizenhárom éve él Debre­cenben, ez alatt a város zenei életének egyik jelentős személyiségévé vált. Munkája elsősorban a Csokonai Színházhoz köti, de emel­lett vezeti a MÁV Járműjavító férfikórusát. A Csokonai-díj tehát sokrétű zenei mun­kálkodást minősített.

• Hogyan került Debrecenbe?

– A kaposvári színháznál voltam zenei vezető 1967-ig, amikor Rubányi Vilmos, a Csoko­nai Színház akkori zenei igazgatója karmesternek szerződtetett. Közben jó ideig a karigazgatói tisztet is elláttam. Ha meg­engedi, megragadom a lehetőséget arra, hogy szót ejtsek Rubányi Vilmos tevékenységéről, mert méltatlanul feledésbe merült az, hogy működése alatt mennyi mindent tett a deb­receni opera érdekében. Úgy érzem, nekünk, utódoknak kötelességünk azt a színvonalat megtartani, ami az ő idejében kialakult.

• Az eltelt idő alatt alig volt olyan opera, amelyben ön ne működött volna közre. Me­lyekre emlékszik vissza a legszívesebben?

– Gyakorlatilag az egész operarepertoárt dirigáltam, eleinte részben Rubányitól vet­tem át az előadásokat, részben pedig önál­lóan oldottam meg a feladatokat. Az első ön­álló vezénylésem a Bohémélet volt, de jó szív­vel emlékszem az öt évvel ezelőtti Paraszt­becsületre, a három évvel ezelőtti Carmenre és a tavalyi Hoffman meséire. Hadd em­lítsem meg a Nabuccót is, amelyben igazga­tásom alatt az énekkar kapta a nívódíjat.

• Van-e valamilyen eszmény vagy ideál, ami szerint kezébe veszi a karmesteri pál­cát?

– Az opera alapvető követelménye, hogy a karmesternek úgy kell dolgoznia az éne­ke­sekkel, mintha együtt lélegeznének. Az elő­adás érdekében olyan légkört kell megterem­teni a zenekar, az énekkar és a szólisták kö­zött, amelynek hőfoka a nézőt is megérinti. Nincs kedvenc operám, csak azt várom, hogy jó zene legyen, és jól lehessen megcsinálni.

• Hogyan látja most a Csokonai Színház operatagozatának helyzetét?

– Az opera nagy színpadot, tömegeket igénylő műfaj, ezért rendkívüli gondokat okoz a színház épületének hiánya. A társu­latban az idősebb és fiatalabb generáció kö­zött hiányzik az a középnemzedék, amelyik művészileg érett a feladatokra. Ideális sze­reposztásról ilyen kis létszámú együttessel nem lehet álmodozni, ezért arra kell töre­kedni, hogy a körülményekhez képest a le­hető legjobb teljesítményt nyújtsuk. A tago­zat fennállása óta probléma, hogy nincs ön­álló zenekara, ezért kénytelenek vagyunk együttműködni a Debreceni MÁV Filharmo­ni­kusokkal, akiknek egyéb kötelezettségeik is vannak, és sokszor nekünk kell ehhez al­kalmaz­kodni.

• Váltsunk most színhelyet, beszéljünk a MÁV Járműjavító kórusáról. Hogyan, miért vál­lalta el ennek vezetését?

– Nyolc éve kértek fel erre, akkoriban súlyos nehézséggel küzdött a kórus. Kíváncsi vol­tam, hogy egy teljesen amatőr énekkar­ral mit lehet kezdeni, de előbb türelmi időt kértem, hogy rendezhessük az ügyeket A be­fektetett munka eredménye hamarosan je­lentkezett, különböző minősítéseket szerez­tünk meg, s ekkor már éreztem, hogy érde­mes dolgozni. Nagyon meg­sze­rettem azóta a Járműjavítót, mert csak munkásokból áll a kórus, akik nem érdekből, hanem igazi lel­kesedésből csinálják. Sajnos, újabban gond az utánpótlás biztosítása, megváltozott az if­júság érdeklődési köre, inkább a pénz után szaladgálnak, nehéz közülük kórustagokat to­borozni. Nagy vonzerőt adna, ha több kül­földi fellépésre nyílna lehetőség.

• Az opera és a kórus mellett nem gon­dolt arra, hogy szimfonikus zenekarral is dolgozzon?

– Szívesen csinálnám, s van is ilyen kez­deményezés a Filharmóniával, de az a hely­zet, hogy sok a karmester Magyarországon.

• Nem hívták még máshová vendégsze­repelni? Nem gondolt még arra, hogy másutt is pró­báljon lehetőségeket találni?

– Sajnos, ez nem szokás Magyarországon, pedig mindenkinek – karmesternek, zene­karnak, közönségnek – jó lenne, és minden­ki nagyon szeretné. De hát, mint mondtam, sok az eszkimó és kevés a fóka.

(Hajdú-bihari Napló, 1980)