Egy operaénekes búcsúzik (Tóth József)
A Csokonai Színház évadzáró társulati ülésén sokszor volt alkalmuk összeverődni az efféle igénybevételhez nem szokott tenyereknek; de senkit sem fogadott olyan ováció, mint a nyugdíjba vonuló Tóth József operaénekest. Talán élete legnagyobb sikerét aratta a hatvanadik évébe lépő, Debrecentől búcsúzó művész; s lehet-e egy előadó számára – akit a másfajta megemlékezések valahogy elkerültek – nagyobb elismerés, mint a kollégák ösztönös, áradó rokonszenve?
Hajnalig tartó, mámoros záró buli hervasztó nyomait viseli magán másnap reggel kilenckor a színészklub, amit beszélgetésünk helyszínéül javasol. Egy éve nem jártam erre, ezért némi várakozással lépem át a magas küszöböt; de ő olyan otthonosan tör utat az egymásra halmozott székek és asztalok között, hogy tiltakozni sincs időm. Nem berzenkedik a takarító néni sem: a régi ismerősnek járó tisztelettel törli le a port asztalunkról, kerít abroszt és hamutartót, s máris jöhet a hagyományos orvosság, a szőr a kutyaharapásra.
„Nem volt az olyan nagy harapás" – kommentálja vendéglátóm az első pohár habzó Kinizsi után –, „én már éjfél után haza mentem, de hát ugye mégiscsak az utolsó fellépésem volt a színházban. Életemben az 1925-ik."
Nem tudom megállni, hogy vissza ne tereljem a szót a társulati ülésen látott, hallott ünneplésre. Mintha neki sem esne nehezére erről beszélni.
„Úgy látszik, nem baj az, ha az ember 25 évet valahol eltölt, s nem olyan rosszul, mint ahogy lehetne. Engem is meglepett a taps, és nem tagadom, jobban esett, mint ha a törzsgárda borítékban 30 ezer lett volna."
Tudom, hogy a távozók vagy jót, vagy semmit nem szoktak mondani, mégis megkérdezem tőle: milyen érzésekkel válik meg Debrecentől? Hamiskásan néz rám a pohár mögül.
„Egy árva szót sem szólhatok. Fiatalon az ember a Metropolitanbe vágyik, aztán kóristaként kezdi. Ettől függetlenül az operairodalom legnagyobb szerepeit énekelhettem. Elégedett vagyok. Soha nem az elért cél a fontos, hanem a megtett út. Először hét évet énekeltem a Néphadsereg Művészegyüttesében. Debrecenbe Blum Tamás hívására jöttem magánénekesnek 1957. szeptember 1-én. Október 18-án debütáltam Flotow Márta című operájában. A következő szerepem Sarastro volt a Varázsfuvolában. A negyedszázad alatt 70 szerepben énekeltem, a műsortervtől függően kisebb-nagyobb igénybevétellel."
Huszonöt év vonaton, albérletben, színészházban. Tóth József ugyanis tősgyökeres budapesti; oda köti lakása, családja. Debrecenhez viszont a munkahelye. Nem ő az egyetlen, aki kétlakiságra kényszerül; de az már ritka, hogy ilyen huzamos ideig.
„Egy operaénekes akkor énekes, ha operát énekel valahol. Eleinte azért nem költöztem Debrecenbe, mert a szüleimet nem akartam magukra hagyni. Meg aztán nem szívesen adja fel az ember a pesti illetőséget. Lehetett arra gondolni, hogy bekerülök az Operába. Próbát énekeltem Lukács Miklós direktornál, tetszettem is, de nem tudott státust biztosítani. És inkább kapirgálok kis szemétdombon, mint téblábolok a nagy körül. De hát az örökös utazgatásba bele lehet fáradni. És most már szeretnék foglalkozni kilencéves lányommal is."
Meggyőzően sorolja az érveket.
„Megtanultam addig nyújtózkodni, ameddig a takaróm ér. Két hobbim van, a tenisz és az evezés, de azért nem mondhatnám, hogy unatkoztam Debrecenben. Örömömet leltem az éneklésben, főleg a romantikus stílusban éreztem magam otthon. Lehet-e szebben zárni egy pályát, mint Fülöp király megformálásával? Előtte jártam Madridban, az Escorialban megnéztem az „öreg" sírhelyét. Nagy élmény volt. De az operán kívül foglalkoztattak kisebb prózai szerepekben is; állítólag meg lehet érteni, amit mondok. Csak azt sajnálom, hogy Wagner kimaradt az életemből: ez meghaladja a színház lehetőségeit."
El-elkalandozunk a tárgytól. Félmondatos kitételek, utalások, anekdoták következnek; immár oldottabb hangulatban. De hát végig a tárgynál vagyunk. Tóth Józsefnél. A kedélyes, joviális, rokonszenves, immár nyugdíjas operaénekesnél. Aki például a számára legtökéletesebb műről, Az ember tragédiájáról beszél lelkesen. És arról, hogy az ötvenes években, Madáchot leminősítő Szabad Népbeli cikk után indulatosan hívta fel telefonon Lukács Györgyöt. Azt nem merte megmondani neki, hogy tévesnek tartja értékítéletét; így hát csak azt kifogásolta a kagylóba, hogy Lukács végig a Madáchról írt. A filozófus-esztéta éppen a fürdőkádból szállt ki, s nem tudott megfelelő érvet felhozni a kifogás ellen. S ez, ha nem is az igazi, de mégiscsak elégtétel volt az indulatos telefonálónak.
Egyre oldottabban folyik a szó, mind gördülékenyebb a társalgás menete. De hát egyszer csak el kell érkeznünk a lényeghez. Ahhoz, hogy a Debrecenbe magánénekesként került Tóth József úgy ment nyugdíjba, hogy mind gyakrabban csak másod szereposztásokban léphetett a színpadra. Mert a színháznak két basszistája van.
„És két basszista között óhatatlan a rivalizálás. Ami nem is baj. Meg lehet szokni a másodszereposztást is. Nem könnyű, nem egy álmatlan éjszakámba került. De a mi sportunk nem diszkoszvetés: az egyiknek ez tetszik, a másiknak az. S én nem vagyok nyüzsgős típus. Amúgy Tréfás Gyuri az egyik legjobb barátom, állandó teniszpartnerem, hét évig albérlő társam is volt."
Órájára néz, s mentegetőzik, hogy mennie kell; nem gondolta, hogy ilyen sokáig beszélgetünk. Bezárul mögöttünk a színészklub ajtaja. Odakünn hirtelen eszébe jut egy Thomas Mann- és bibliaidézet. Citálja: „Aki magát megalázza, az felmagasztaltatik."
Felírom a noteszomba.
(Hajdú-bihari Napló, 1983)