A Bartók kórusverseny történetéből

 

I.  A kezdetek

1982-ben tizedik alkalom­mal csendül fel Debrecenben a Bartók Béla nemzetközi kórus­ver­seny szignálja. Az évforduló lehetőséget kínál arra, hogy dokumentumok, beszámolók, visszaemlékezé­sek alapján felidézzük a kó­rustalálkozó történetének fontosabb mozzanatait, kö­vessük útját a jubileumi, ti­zedik versenyig, amit az idén július 5-10. között tartanak meg.

Példa nélkül

„1937-ben egy Debrecen­ben tartott daloskerületi gyűlésen mondta az Országos Dalos­szö­vetség központi kül­dötte: „Magyarországon Deb­recenben vannak az első da­los emlékek, a Kollégiumi Kántus működéséről, s ezért meghajtom az elismerés zászlaját Debrecen dalostör­téneti jelentősége előtt. Ami daloskultúra van, az mind innen indult ki." Mottóul aligha le­hetne jobb gondola­tot választani egy debreceni kórustörténethez, mint a Maróthi György in­dította többszólamú éneklési moz­galomnak a városhoz kötődését. A múltat a jelennel össze­kötő ívet megrajzolva pe­dig a Bartók Béla kórusversenyekhez érünk el s a helyi kez­de­mé­nye­zésnek a nemzet­közi nyilvánosságig vezető vonala világosan jelzi, mi­lyen hatalmas fejlődés ment itt végbe.

A Debrecen zenei élete cí­mű kötetben így kezdi a város énekkari életét bemu­tató fejezetet Straky Tibor. Ennél találóbb indítást mi sem adhat­nánk soroza­tunknak, amely a kórus-hagyomá­nyoknak csak utóbbi két év-tízedét kívánja fókuszba állí­tani. De igazában ezektől a gyökerektől eredeztethe­tő a Bartók Béla kórus­verseny, amely méltó folyta­tása a hagyo­mányoknak.

Hogyan kezdő­dött? Idézzünk tovább Straky Tibortól: „1954-ben új igazgatót kapott a debreceni zeneművészeti szak­középiskola Gulyás György személyében. A következő két év­tized debreceni zenei életére nézve döntő fontossá­gúvá vált itteni működése, ami elsősorban az általa ala­pított Kodály Kórus eredmé­nyeiben tükröződik. Távolab­bi értelemben Debrecen kó­rusfesztivál-várossá válásá­ban is ő játszotta a kezdemé­nyező szerepet."

„A nemzetközi kórusver­seny gondolata Debrecenből pattant ki, a szervezőmun­kából a városi tanács, a Nép­művelési Intézet és a Műve­lődésügyi Minisztérium egyaránt kivette a részét, s több országos szervezet és intézmény segített a felada­tok megoldásában" – írja az indulásról a Népszabadság­ban Breuer János. Előkészítő bizottság alakult helyi és országos szervek képviselői­ből: a tizenkét tagú testület­ben Debrecent Ördög László, a tanács műve­lődésügyi osz­tályának vezetője és Gulyás György képviselte. A bizott­ság 1960. december 2-án tar­totta első ülését: elég későn ahhoz, hogy nyugodtan lát­hasson hozzá a szervezéshez. Az első javaslat szerint 15 hazai és 15 külföldi kórus részvételét vették tervbe, de az 1961. áprilisi ülésen kide­rült, hogy a vártnál nagyobb az érdeklődés. Végül 14 kül­földi és 29 hazai kórus ka­pott meghívást a versenyre. A magyar énekkarokat 100 jelentkező közül választották ki.

A vártnál nagyobb érdeklődés

Debrecen hatszáz éves vá­rosi mivoltát, a magyar zenei élet Liszt és Bartók születésének 150., illetve 80. évfordulóját ünnepelte 1961-ben, ami csak növelte a kó­rusverseny jelentőségét. Fel­hívásában a Népművelési Intézet így fogalmazta meg a találkozó céljait: „A Bar­tók Béla nemzetközi kórus­verseny megrendezésével alkalmat kívánunk teremte­ni ahhoz, hogy a részt vevő kórusok bemutathassák nem­zeti kórusművészetüket, meg­ismerhessék egymás művé­szi eredményeit, valamint a magyar kórusélet művészi, társadalmi hatását".

A verseny jellégét a kiírás határozta meg: csak műked­velő kórusok vehettek részt, vagyis az énekkaroknál csak a karmester és a zongorakí­sérő lehetett hivatásos ze­nész. Női, férfi, vegyes, ifjú­sági és gyermekkórusok kü­lön kategóriákban, kötött és szabadon választott művek­kel indulhattak. Műsorukat úgy kellett megválasztaniuk, hogy abban szerepeljen sa­ját nemzeti kórusirodalmuk egy reprezentáns alkotása és az énekkari irodalom virág­korából származó madrigál. Ezek az előírások igazában nem adtak sajátos arcélt a versenynek; ez csak egy év­tized múltán kezdett mar­kánsabban kirajzolódni (Á kötelező művek viszont már ekkor is Bartók és Kodály alkotásai voltak.)

A Hajdú-bihari Napló 1961. augusztus 12-i számában „Debrecen felkészült a nem­zetközi kórusverseny vendé­geinek fogadására" cím alatt Jávor Nándor tanács vb-elnök nyilatkozott a ren­dezés körülményeiről: „Nem­ csak Debrecenben, de még az országban sem volt eddig hasonló nagyszabású dalos találkozó. 11 nemzet 43 kó­rusának 4-4500 dalosa sze­repel a versenyen." A példa s a tapasztalatok hiánya rendkívüli feladatok elé ál­lította a szervezőket Az egész város összefogott a si­kerért: versenyiroda alakult Gulyás György vezetésével, a művészeti irányítást külön bizottság végezte, amelynek tiszteletbeli elnöke a Svájc­ban tartózkodó Kodály Zol­tán, elnöke Kadosa Pál lett. A zsűribe neves külföldi és ha­zai szakembereket kértek fel (a tanácsi beszámoló sajnál­kozva állapította meg, hogy a nyugati zsűritagok nem ér­keztek meg).

A dal ünnepe

És eljött augusztus 15-e. A Napló négyhasábos szalag­címmel tudósított a nagy napról: „Ked­den délután szá­zak és százak sereglettek össze Debrecen lakosai közül az Aranybika előtti téren, hogy tanúi legyenek 2000 da­los színpompás felvonulásá­nak. A zászlódíszbe öltözött hatalmas téren fegyelmezett sorokban vonultak fel a Deb­recenbe érkezett külföldi és hazai kórusok, hogy együt­tes éneklésükkel kifejezésre juttassák a kórusfesztivál eszméjét, a népek közötti ba­rátságot" Este a Kodály Kó­rus adott díszhangversenyt a ­résztvevőknek, majd másnap megkezdődött a verseny, amelynek méretei és színvo­nala elkápráztatták a jelen­levő szakembereket. Újabb lépés volt ez a konszolidáció útján, s nyitás a nagyvilág felé. A bőséges sajtóanyag­ban lelkesült tudósítások szá­moltak be az emlékezetes percekről, a kiemelkedő kó­rusokról, a hangulatról, a rendezésről.

A megyei lap minden szá­mában kiemelt helyen, szí­nes riportokban avatta be az olvasókat az eseményekbe. „Hatalmas érdeklődés nyil­vánul meg a verseny iránt" – írta. – „A rendező-bizott­ság eredetileg arra számított, hogy a közönséget majd in­kább a döntők műsora vonz­za, azonban kezdettől fogva másként történt, zsúfolásig telt az Aranybika díszterme. Az Országos Filharmónia irodájában naponta 2200 je­gyet adtak el." „Egyszer a Népi Muzsika Estje, másszor a külföldi énekkarok hang­versenye, egy harmadik al­kalommal a Déri Múzeum te­rén a Népek Barátsága hang­verseny, majd a Kollégium udvarán rendezett Országos Kulturális Szemle záróhang­versenye – további 30 ma­gyar kórus részvételével –, azután a díjnyertes kórusok hangversenye, végül a díjki­osztást követő díszhangver­seny: ez mind belefért hat nap programjába, és a kóru­soknak  még arra  is futotta idejükből-energiájukból, hogy a környező falvakban is fellépjenek" – tájékozta­tott az Élet és Irodalom.

A verseny élén öt magyar és két külföldi kórus vég­zett „Nehéz dolga volt a zsűrinek a sok jó közül a legjobbakat kiválasztani" – írta a Somogy megyei Néplap. Az átütő sikert aratott verseny szakmai mérlegét legpontosabban a Népszabadság kritikusa fogalmazta meg: „Nagy gyönyörűséggel hallgattuk külföldi vendégeink produkcióit, de a 1egfontosabb tanulság számunkra mégis a magyar kórusok művészi színvonalának óriási fejlődése. ... A műsor-összeállítással azonban már kevésbé lehetünk elégedettek. Többségük csakis a re­ne­szánsz kórusirodalmából s századunk klasszikusainak, Bartóknak és Kodálynak, kisebb mér­tékben Bárdosnak műveiből összeállított műsorral szerepelt. A közbülső évszázadok nyom­talanul elvesztek, s korunk magyar zenéjét sem reprezentálhatja ma már csupán Bartók, Ko­dály és Bárdos." „A verseny ne csak a kórusok, de a művek és műsorok versenye is legyen: számításba kell venni az előadott művek értékét, s nehézségi fokát is" – utalt a minősítés bi­zonytalanságaira a Magyar Nemzet is.

A Hajdú-bihari Napló értékelése tágabb összefüggé­seket villantott fel: „A gon­dolat meg­fogant Debrecen­ben, és minden bizonnyal nem ez volt itt az utolsó nemzetközi kórus­verseny."

Ugyanez volt az állásfog­lalása a tanács művelődés­ügyi osztályának is. Az első nemzet­közi kórusverseny csatát nyert Debrecenben. Ám ekkor még nem lehetett tudni, hogy a kö­vet­kező ver­senyre nem kettő, hanem öt évet kell várni.

II.   Az útkeresés évei

Sorozatunk első részében azt írtuk: csatát nyert a kórusverseny 1961-ben Debrecenben. Most tegyük hozzá: csatát, de nem hadjáratot! A Hajdú-bihari Napló értékelésében ugyan Európa kórustérképén Llangollen és Arezzo mellé helyezte a debreceni seregszemlét, s meg­fo­gal­mazta azt a – rendezők által is táplált – óhajt, hogy a város rendszeresen, két-három évenként   adjon otthont a versenynek,  ám a következő találkozóra mégis öt év elteltével, 1966 augusz­tusában kerülhetett sor.

A városi tanács 1964-ben szerette volna megrendezni az újabb versenyt, de kezde­mé­nyezése akkor – elsősorban a Pénzügyminisztérium állásfoglalása miatt, amely szerint öté­venként lehet tartani kórusversenyt – nem vezetett eredményre. Egy 1964-es kormány­határozat mégis lehetővé tette a rendezést, a Minisztertanács 1965. január 14-i ülése azonban törölte a debreceni kórusversenyt a nemzetközi rendezvények sorából. A tanács ekkor – bölcs elő­re­lá­tással – a kérelmet fesztivál engedélyezésére módosította, amire már a felsőbb szervek is áldásukat adták.

Újra indulás

Ezek a bizonytalanságok s a profilmódosulás természetesen nem siettették a találkozó híré­nek, nemzetközi tekintélyének megszilárdítását. Az első verseny sikere ellenére 1966-ban majdnem mindent elölről kellett kezdeni. Fesztivál lévén, ezúttal nem rangsorolták, hanem minősítették a kórusokat. Míg 1961-ben a Kadosa Pál vezette zsűri 13 tagból állt (s az első díjakat a sztálinvárosi általános iskolának, a Győri és a Miskolci Zeneművészeti Szak­isko­lának, a szófiai Kaval Kórusnak, a moszkvai Gorbunov Kórusnak és a váci Vox Humana Énekkarnak, valamint a KISZ Központi Művészegyüttesének ítélte oda), addig 1966-ban a Vásárhelyi  Zoltán vezette zsűri létszáma ötre apadt, s négy aranydiplomát osztott ki: az Észt Zenetanárok Központi Kórusának, az oxfordi Schola Cantorumnak, a váci Vox Humana Kó­rusnak és a debreceni Kodály Kórusnak.

Mint az ismertetések megállapítják, ez a fesztivál volt az első, amely egész határozottan a modern kórusmuzsika megszólaltatását tűzte ki célul. Nem sikerült ugyan félreérthetetlenül különválasztani az egyes nemzeti műsorokat a kimondottan kortárs zenei programoktól, de a találkozó mégis elindította a profil kialakulásának folyamatát. Ez volt a leghosszabb fesztivál: nyolc napon át tartott 13 külföldi és 14 hazai kórus részvételével. A dal ünnepére újabb 11 hazai kórus érkezett. A délelőtti minősítőket délután szakmai tanácskozások, este feszti­vál­hang­versenyek, népek barátsága hangversenyek és közös éneklések egészítették ki. A találkozó zenei bemutatóvá is vált, hiszen sok új művel itt ismerkedtek meg a szakemberek. Mint Straky Tibor írta: „A nyitó és záróhangversenyek két sarkpontja között toronyként ma­gasodik ki az oratórium-kantáta est. Bebizonyosodott, hogy amatőr együttesek a hivatáso­sokéval egyenrangú produkciókra képesek."

A hangulatról így nyilatkozott egy francia karmester: „Nálunk el­kép­zelhetetlen volna a hallgatóságnak ez a bevonása a hangversenybe, hiszen az énekkarok ál­talában magányos szigetként léteznek szinte minden külső támogatás nélkül."

Színvonalban, művészeti egységében ez a fesztivál lényegesen magasabb volt, mint az előző. Ezt részben a kiírás feltételei, részben a kórusok műsorai révén sikerült elérni. Ennek hatására a városi tanács javasolta a kórustalálkozók rendszeressé tételét úgy, hogy két­évenként fesztivál, négyévenként verseny kövesse egymást, s a közbeeső években magyar kórusok ta­lálkozóját szervezzék meg, amelyekre nagy számban hívjanak meg munkás­kó­rusokat.

Fesztivál, fesztivál

Így is történt. A következő, 1968-as fesztivál előtt 1967-ben 10 magyar kórus részvételével rendeztek kórustalálkozót, amelyen külön estet kaptak a munkáskórusok.

Az igazi folytatás azonban 1968-ban következett. Az időpont augusztus közepéről június végére került át, a fesztiválra a korábbiaknál jóval kevesebb, hat külföldi és tíz magyar kórus érkezett. Több kórus, zsűritag és szakember nem fogadta el, vagy közben lemondta a meghívást, a magyar kórusok pedig jóformán csak fellépésük idején tartózkodtak a városban. Némi zavar mutatkozott a korábbi célkitűzések érvényesítésében: kevésbé dominált a kortárs jelleg, a kórusok műsorán a zeneirodalom különböző korszakaiból válogatott művek sze­repeltek, a madrigáloktól a legújabb kompozíciókig. A magyar kórusok több új mű bemu­tatására vál­lal­koztak, egységesen magas színvonalon. Az esti fesztiválhangversenyek nagy érdeklődés mellett zajlottak, a délelőtti matinék, amelyeken inkább kortársi muzsika hangzott el, kevesebb nézőt vonzottak. A minősítéshez első alkalommal sikerült olyan nemzetközi zsű­rit biztosítani, amelyben a nyugati országok szakemberei is helyet foglaltak. Végül két kórus – a rigai Dzintars Női Kar és a HVDSZ Szilágyi Erzsébet Női Kara – arany, nyolc ezüst, két bronzdiplomát kapott. A nyitóhangversenyen három debreceni kar – a Debreceni Zenebarátok Kamarakórusa, a Maróthi Kórus és a Kodály Kórus – adott műsort, a záróhangversenyen Kodály Psalmus Hungaricusa hangzott fel.

A profilért

A városi tanács értékelésében javaslatként fogalmazta meg, hogy „a korszerű törekvések ha­tásosabb kibontakoztatása érdekében sajátos profilját kell kialakítani a debreceni kórus­fesztiválnak, amelyben az általános művészi célok megtartása mellett kiemelkedő, különleges hangsúlyt kap a kortárs művészet bemutatása. Olyan koncepcióval kellene meghívni a fesz­tiválra Európa legjelentősebb kórusait, hogy saját országuk mai kórusmuzsikáját tolmá­csolják."

A kórustalálkozó igazi jellegének kialakulása körüli bizonytalanságokat jelezte, hogy 1967-et nem kísérte 1969, sőt 1971 sem, tehát a hazai kórusok seregszemléje elmaradt a prog­ramból.

Így 1968-at 1970, s verseny követte, ismét impozáns méretekkel – 17 külföldi és 34 ma­gyar kórus részvételével –, először hirdetve meg a máig érvényes két versenyágat. „Hazánk fel­szabadulásának 25. évfordulóján, amely egybeesik Bartók Béla halálának emlékével, a két jubileum szellemében, a népek barátságának további erősítése érdekében rendezi meg Debre­cen városa a magyar zeneköltőről elnevezett nemzetközi kórusversenyt. Az idők során ki­alakult a fesztiválok profilja is. Egyre határozottabban jelentkezik mindenütt korunk ze­néjének meg­ismerési igénye. Ez a szándék vezette a verseny rendezőségét, ami kor az 1970. évi versenyben a XX. század zenéjének kategóriáját jelölte meg versenyanyagnak. Mellette folklór kategóriát is megjelölt, hiszen a népi művészet felfedezése éppen a válság fenyegette mai zenét tudta felfrissíteni, új tárta lommal megtölteni" – írta a műsorfüzet előszavában dr. Ács István ta­nács­elnök.

„Egyedülálló rendezvény ez világviszonylatban is, mivel énekkari vonatkozásban nincs még egy olyan város, amely kimondottan a kortársi kórusművészetnek adna fórumot nemzet­közi verseny megrendezésével. Az idei kórusverseny minden eddiginél bővebb és sokszínűbb programot ígér" – lelkendezett a Napló tudósítója.

A kiírás szerint a XX. századi versenyágban női, férfi-, gyermek- és vegyes karok, a folklór kategóriában férfi-, női és vegyes karok nevezhettek. A kötelező számok Bartók és Kodály szerzeményeiből kerültek ki. A szabadon választott műsorba „lehetőleg mai modern műveket" kértek a rendezők, de a megengedő jelző miatt nem minden kórus választotta ezt az utat. Érhetően, hiszen elég bizonytalan annak eldöntése, hogy mi is valójában a „mai” és „modern". Ez a későbbiekben is vitaalapul szolgált.

A korábbi formákat – konzultációk, népek barátsága hangversenyek, közös éneklések, tematikus estek – megőrző, sőt – szerenádestekkel – továbbfejlesztő kórusverseny úgy tűnt, megtalálta igazi formáját. A hangversenyekre az egész ország és a külföld is figyelt, a te­kintélyes szakemberekből álló nemzetközi zsűri – élén Farkas Ferenccel – nehéz döntések elé került a sok jó produkció hallatán. A győztesek végül a sumeni Bodra Pessen gyermekkórus, a szegedi Tömörkény Gimnázium női kara, a Munkásőrség Központi Énekkara, Veszprém város vegyes kara, a Szófiai Könyvtár női kara lettek. A veszprémi kórus egyedülálló sikert ért el: megnyerte a vegyes kórusok versenyét és a folklór kategóriát is.

A Bartók Béla IV. nemzetközi kórusversenyt 1972-ben ismét fesztivál követte.

III.  A megszilárdulás

„Rendkívüli érdeklődés a fesztivál iránt” – tudósított nagybetűs címmel az 1972-es kórus­ta­lálkozóról a Napló. A versenyt tehát feszti­vál követte, s a felfokozott érdeklődés nem volt alapta­lan: több új kezdeményezés kívánta szolgálni a kórusművészet és alkotóművészet kapcsának fejlesztését, a nemzeti sajátosságok érvé­nyesítését, a kortárs zene népszerűsítését.

Ekkor találta meg máig érvényes időpontját a sereg­szemle: július első hetében hívta bemutatóra a 8 kül­földi és 20 hazai kórust Deb­recen városa. A fesztivál gyakorlatilag az esti hang­versenyekre összpontosult, napközben a magyar ének­karok országos minősítő versenye zajlott, amit az énekkari mozgalmat irányí­tó országos szervek követel­ményei alapján bíráltak el. A rendezők szerették volna elérni, hogy az esti hangver­senyeken – amelyeken a legjobb magyar műkedvelő kórusok indultak – csak modern művek szólaljanak meg. Ez azonban csak rész­ben sikerült, mert mint a Debrecen zenei élete című könyvben Straky Tibor megjegyzi, „a kortárs zene fogalma körül meglehetősen éles viták keletkeztek, és ez megnehezítette a zsűri mun­káját is". A négy, trófeával ellátott diplomát ugyanis a modern zenei alkotások ki­emel­kedő színvonalú meg­szólaltatásáért kellett kiad­ni, tehát a műsor modern volta és a művészi előadás­mód egyaránt feltétel volt. (Zsűrielnök: Vaszy Viktor.)

A városi tanács első ízben kért fel magyar szerzőket új művek komponálására: Durkó Zsolt, Láng István és Szokolay Sándor oratóriumát, illetve kantátáját szerzői es­ten mutatták be. Az alka­lomra a Zeneműkiadó meg­jelentette a művek kottáját, amit a kórusok a helyszínen megvásárolhattak. A szer­zői esten kívül nemzeti es­teket tartottak, amelyeken bolgár és cseh, finn és lit­ván, lengyel és szovjet, angol és német kórusok adták elő nemzeti kórusművésze­tük jeles alkotásait. A szakmai tanácskozáson a kórusművek előadói prob­lémáit vitatták meg a részt­vevők.

A zsűri diplomáit egy finn, egy cseh, egy angol énekkar, valamint a debre­ceni Kodály Kórus kapta meg.

Az avantgárd jegyében

A korábbi elképzelések szerint 1974-ben verseny­nek kellett volna követnie a fesztivált, azon­ban – felte­hetőleg anyagi és technikai okok miatt – ismét „barát­ságos" megmérettetésre gyűlt össze 7 külföldi és 18 magyar kórus Debrecenben. Ez az év sok szempontból fontosnak bizonyult a kó­rustalálkozó történetében.

A szervezés – meglehető­sen hirtelen – ekkor került át a megyei művelődési köz­pont hatáskörébe, s a ren­dezvény mindmáig két fő felelőse, Berényi Rozália és Taar Ferencné visszaemlé­kezése szerint kritikus sza­kaszokat élt meg az előké­szítés. A külföldi kórusok sorra lemondták a meghí­vást, a létszám csökkenése pedig a fesztivál megrende­zését veszélyeztette. Végül 7 külföldi és 18 magyar kó­rus érkezett meg, de – mint a Muzsikában Szabó Tibor megjegyezte – „mindössze nyolc vegyes kar és egy ka­marakórus kérte minősíté­sét". Pedig a rendezők 5000 forintos karnagyi különdí­jakkal igyekeztek ösztönöz­ni Bartók és az élő magyar szerzők műveinek előadását, a nemzeti kórusművek tol­mácsolását. „A debreceni minősítésnek külön rangja van, de az együttesek ve­zetőinek véleménye szerint nehéz megszerezni a felsőfokot – írta a Népművelésben dr. Tar Károly, a városi tanács művelődésügyi osz­tályának helyettes vezetője. – Ezért többen inkább más helyen és más alkalommal szereznek minősítést."

A minősítő hangversenye­ken nem volt kötelező a mai darabok bemutatása, a ve­gyes ka­rok reneszánsz és klasszikus szerzők műveit is előadhatták a külföldi ta­gokkal „meg­erősített" zsűri előtt. A kortársi profil ér­vényesítése ezúttal is inkább az esti hangversenyek fel­adata maradt. A tanács ez­úttal Balázs Árpádot, Fe­hér Andrást, Károlyi Pált, Kocsár Miklóst, Petrovics Emilt és Sárai Tibort kérte fel új a' cappella művek komponálására, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a következő versenyre azokból válogat kötelező műveket. Ezek az alkotások külön koncerten hangzot­tak fel. Emellett tematikus koncerteken szólaltak meg a modern európai és magyar kortárs darabok.

A Farkas Ferenc vezette zsűrik (kettő is volt) a modern művek magas színvonalú előadá­sáért a Tallinni akadémiai női kart, a Wernigerode-i Rá­dió ifjúsági kórusát és a Brnói akadémiai kórust ju­talmazta oklevéllel, az egyé­ni karnagyi díjakat Kollár Kálmán, Kövics Zoltán, Párkai István és Szabó Mik­lós érdemelték ki. Ugyan­ezért a minősítő hangversenyeken Szabó Tibor és Ugrin Gábor kapott különdíjat.

 „A debreceni fesztivál ráirányította figyelmünket kórusművészetünk mai hely­zetére, amely rendkívül po­zitív képet mutat – érté­kelte az Alföldben a hallot­takat az egyik zsűritag, Nagy Olivér. – Új, haladó technikával készült művek születtek, európai színvona­lon. Be­mu­tatásukkal kóru­saink ismét léptek egyet előre. Kontinensünk sok együttese vendég­szerepelt Debrecenben, s műsoraik­kal, előadói stílusukkal hoz­zájárultak ahhoz, hogy na­gyobb pers­pek­tívában lás­suk. a kórusművészetben betöltött helyünket."

A fesz­tiválon viszonylag sok avantgárd mű hangzott el, ezért érthető, hogy a közön­ség és a zsűri vitáinak kö­zéppontjában a modernség és az érték értelmezésének kérdése állt. Erre utalt Sraky Tibor is a Naplóban: „Korábban a külföldi ének­karok nem minden esetben értették meg, mit szeretnénk Debrecenben hallani. Az idei fesztivál viszont éppen az­zal jelentett nagy előrelé­pést, hogy az élőadott mű­vek döntő többségükben ide valók voltak... Bizonyos, hogy számos mű kísérletnek tekintendő, de kísérlet nélkül az új nem tud megszü­letni... Kezdünk tá­jékozód­ni a kifejező eszközök vilá­gában... A közönség ráér­zett á kortársi zenére".

Három földrész énekesei

És eljött 1976: újból ver­seny, mégpedig 13 külföldi és 31 magyar kórus részvé­telével. A KÓTA februári számában Gulyás György ismertette a verseny céljait: „Az elmúlt 15 év alatt ki­alakult valami, ami a ma­gyar kórusmozgalomban is változást jelentett: 1. Tért hódított a modernebb hang­vételű kortársi kóruszene az amatőr mozgalomban is. 2. A hatvanas évek végén pedig már szakmai vitává is da­gadt ez a törekvés, sőt prog­rammá is érlelődött. S mint egykor, most is új kórusok nőttek fel ezzel a program­mal zászlójukon, s kapcso­lódtak az európai kóruszene legelevenebb folyamataihoz. (Arezzo, Llangollen, London, Tours ver­senyző énekkarai.) Ma már adott Debrecen pro­filja, s ezzel együtt adott már a kórusok technikai fel­készültsége is. Ügy tűnik, hogy a kötelező számok ne­hézségi foka, stílusa ma már otthonos előadói feladatot jelent kórusaink számára".

A verseny újdonsága volt, hogy Bartók, Kodály, Bár­dos kórusművei mellett Ba­lassa, Kocsár, Durkó és Petrovics művei szerepeltek a kötelezők között. A kórusok XX. századi (gyermek-, egy­nemű-, vegyes és kamarakó­rus kategóriában) és folklór versenyágban indul­hattak, a döntőket elődöntők előzték meg. „Ez volt az első alka­lom, hogy a versenyen csak huszadik századi zene szó­lalt meg" – írta az angol Music Opinion című folyó­iratban az egyik zsűritag, Patric Standford. – Hogy ilyen érdekes, változatos és serkentő hatású műsorokat lehet kizárólag huszadik századi kompozíciókból összeállítani, az meggyőzően bizonyítja a mi korunk gaz­dagságát." A programokat három zsűri bírálta el Mi­hály András, Maros Rudolf és Gulyás György vezetésé­vel.

A versenyek rendkívül magas színvonalat, feszült „küzdelmeket" és örömteli izgalmakat hoztak. Az egyes kategóriák győztesei a kö­vetkezők lettek: a Tóth La­jos Ének-Zenei Álta­lános Iskola Kórusa (Kaposvár) és a 6. sz. Ének-Zenei Általá­nos Iskola Kórusa (Miskolc), a St. Cecília Női Kar (Trento, Olaszország), a 3. sz. Művelődési Otthon Ifjúsági Kórusa (Jereván), a Dél-Ka­lifornia Állami Egyetem Ko­dály Kórusa (USA), a Quezon City Egyetemi Mad­rigálkórus (Fülöp-szigetek). A folklór versenyág két el­ső díját a szovjet és az ame­rikai kórus kapta, karnagyi különdíjban részesült dr. Somogyvári Zoltánné, Kissné Weiser Katalin, Czövek Lajos, Reményi János, Kol­lár Kálmán, Cseszka Edit, Pallós Béla, Zakariás Ildikó, Fehér András.

1976-ban először találkoztak három földrész kórusai Debrecenben, s a sok ki­emelkedő teljesítmény kö­zött az igazi szenzációt és a közönség legnagyobb ováció­ját az amerikai és a Fülöp­-szigeteki kórus megjelenése váltotta ki. Kritikai hangok is hallatszottak azonban: többen bírálták a férfi- és női karok egy kategóriába sorolását, a folklór verseny­ág díjainak kis számát. A Kórusok Országos Tanácsá­nak elnöksége kibővített ülésen értékelte a Bartók Béla VII. nemzetközi kó­rusverseny tapasztalatait. Megállapították, hogy „ta­lálkozóinak színvona­lával és művészi eredményeivel Debrecen rangos, sőt élen­járó helyet vívott ki magá­nak az európai versenyek között. Tervszerűen úgy ala­kította ki profilját, hogy az európai kortárs muzsika be­mutató fórumává váljék, ugyanakkor a versenyszel­lem mellett mindvégig meg tudja őrizni baráti találkozó jellegét is. Nagy vitát kavart a kötelező számok által tá­masztott magas követel­mény, a jövőben még gon­dosabb válogatással kell a meglevő művekből a köte­lezőket kijelölni".

Az elnökség sajnálattal állapította meg, hogy a ver­senyről az élvonalba tarto­zó magyar ve­gyes karok kö­zül többen távol maradtak. A megbeszélésen az a véle­mény alakult ki, hogy a debreceni versenyt a jövő­ben a legrangosabb nemzet­közi versenyekkel azonosnak kell te­kinteni, és a hazánk színeit képviselő együttese­ket ugyanúgy ki kell jelölni, mintha külföldre utazná­nak.

IV.  Éljen, nőjön, virágozzék!

„Ezekben a napokban a magyarországi városban, Debrecenben a legnépszerűbb plakát az éneklő főnixmadár, a nyolcadik alkalommal megrendezett Bartók Béla nemzetközi kórus­fesztivál emblémája volt" – kezdte beszámolóját a Szovjet Zene című lapban V. Zsivov, a verseny egyik zsűritagja, a neves szakember, az 1978-as kórustalálkozóról. Az eddigi leg­na­gyobb – s utólag kissé túlméretezettnek tűnő – verseny éve volt 1978: 15 ország közel 4000 dalosát (44 magyar és 23 külföldi kórus) dalosát fogadta a város július 10-15. között. A programban nem volt változás a korábbi évekhez képest, de épp a résztvevők nagy száma és a sok kategória miatt igen szoros időbeosztásra kényszerültek a rendezők, amit nagyobb zök­kenők nélkül sikerült állniuk.

A legnagyobb

A három zsűri ezúttal Maros Rudolf, Petrovics Emil és Gulyás György vezetésével bírálta el a produkciókat. A kötelezők között Bartók. Kodály. Bárdos, Petrovics, Kocsár, Lendvay, Ma­ros, Szokolay és Kalmár művei szerepeltek. Magyarul kellett őket énekelni, ezért a külföldi énekkarok kétségtelenül hátránnyal indulhattak, de hogy ezeket legyőzték, jól mu­tatja, hogy számos díjat éppen ők nyertek meg a magyar kórusok előtt.

A követelmények ismét ellentétes vélekedéseket váltottak ki. „Ezen a versenyen már a döntőbe jutás is nagy sikert jelentett" – írta zsűritagként a KÓTÁ-ban Nagy Olivér. „Gyenge vagy közepes kórus gyakorlatilag nem vett részt Debrecenben" – állapította meg V. Zsivov. „A XX. századi versenyágban szinte teljes képet kaphattunk századunk zenei stílusáról, jellegzetes kórusműveiről. A folklór versenyág különféle feldolgozások előadását tette le­he­tővé az egyszólamú népdalszvittől a kimagasló, komplex zeneművekig, amelyekben a folklór elsősorban motívumként s nem stílusmeghatározó elemként volt jelen" – jegyezte meg a romániai Zene című folyóiratban László Ferenc. „A XX. század zenéjének napirendre tű­zése kockázatos, de elkerülhetetlen. Századunk zenéjével Debrecen Magyarország legolcsóbb kulturális propagandáját végzi" – fogalmazott a Naplónak adott interjújában Ma­rosán György.

A KÓTA vezető helyén Juhász Frigyes hatoldalas, A csodák és a csalódások versenye címmel számol be a debreceni találkozóról. Csodának tartja a méreteket, a szervezés pon­tosságát – „a debreceniek megmutatták, hogy ha jól összeszedjük magunkat, mi, magyarok is tudunk szervezni" –, magasnak nevezi a színvonalat, kitűnőnek az esti koncerteket, ahol Kocsárnak, Balázsnak. Marosnak és Szokolaynak a városi tanács felkérésére írt új műveit is bemutatták; s kiérdemeltnek a díjakat. A koncepciót azonban vitatja: „Abszurd túlzás – írja –, hogy a folklór kategóriában a különféle típusú kórusokat egymáshoz mérik, s valamennyinek összesen három díjon kell osztoznia". Sajátos nézőpontból kifogásolja a számszerűséget is: „Jó-e az, hogy a magyar kórusok egymást mészárolják? Nem lehetne-e megkeresni a magyar együttesek hiánya és túltengése között azt az optimumot. ami anélkül biztosítja eredményes részvételüket, hogy nagy morális áldozatokat kelljen hoznunk érte?"

A verseny első díjait egyébként a következő kórusok kapták: XX. századi versenyág: 6. sz. Általános Iskola gyermekkórusa (Miskolc) és Iskra gyermekkórus (Bulgária), Vasvári Pál Gimnázium KISZ-kórusa (Nyíregyháza), Ho Sl Minh Tanárképző Főiskola női kara (Eger) és a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola debreceni tagozatának leánykara, Poznani férfikar, Kammerkoret Camerata (Dánia), Novoszibirszki akadémiai kórus (Szovjetunió). Folklór versenyág: Iskra gyermekkórus.

Bartók jegyében

Bartók Béla születésének közelgő 100. évfordulója tiszteletére az 1980-as IX. kórusversenyt a zeneszerző emlékének szentelték, minden kötelező mű az ő alkotása volt. A kulturális kor­mányzat figyelmét mutatja, hogy a megnyitót Pozsgay Imre miniszter személyesen vállalta. A versenyre optimális létszámmal 51 kórus nevezett be, a zsűriket Petrovics Emil, Gulyás György és Szokolay Sándor vezették. A korábbi észrevételeket figyelembe véve a művészeti bizottság megváltoztatta a versenykiírást; folklór kategóriában csak bemutatókat tartottak, s a legjobb 9 kórus teljesítményét diplomával ismerték el.

A verseny a megszokott magas színvonalon zajlott, mégis több ellentmondást hozott felszínre. Mindjárt a kötelezők kijelölése komoly gondot okozott, hiszen míg a gyermek- és egynemű karok számára 27 Bartók-műből lehetett választani, addig a vegyes- és fér­fika­rok­nak jóval szűkebb anyag állt rendelkezésre. Ez különösen az utóbbi kórustípus felkészülését nehezítette meg. Ettől függetlenül – mint Párkai István írta értékelésében – „örömmel álla­píthatjuk meg, hogy a Bartók-művek jellegét, hangvételét szinte minden kórus megérezte, és többé-kevésbé megoldotta”. A kubai megfigyelő, Electo Silva ezt így kommentálta a leg­nagyobb kubai képes hetilapba írt terjedelmes beszámolójában: „A kötelezők kiírása erőpróbának bizonyult a kórusok számára a művek előadási és tolmácsolási nehézségei miatt. Ugyanakkor jelentős sikernek tekinthető, mivelhogy a különböző országok karénekesei dicséretesen állták meg a helyüket; ami viszont Bartók művészetének egyetemet Jellegét is bizonyítja, valamint azt a tiszteletet, amellyel világszerte adóznak műveinek."

Ezt erősítette meg az NSZK-beli Lied und Chor című folyóirat szemleírója: „Tár­gyi­la­gosan szemlélve megállapíthattuk, hogy ilyen teljesítmény-színvonal a Német Szövetségi Köztársaság kórusainak sem válna szégyenére". Straky Tibor a Naplóban már több év ta­pasztalatának birtokában értékelt: „A hagyományhoz való kötődés érezhető volt a műsorban, s ez legalább annyira a megismert értékek tiszteletének tudható be. mint az amatőr kórusok természetes éneklési örömének." A folklór értelmezése és az előadott művek értékelése ugyan újabb vitákat kavart, de egyértelmű elismerést váltott ki, hogy verseny helyett bemutató jel­leggel szólalhattak meg a folklórművek.

A Veszprémi Napló cikkírója, Czingráber János az amatőr kórusmozgalom szem­pont­jából élesebben érintett néhány fontos problémát: „Az idén különös súllyal vetődött fel egy elvi jelentőségű kérdés: a hivatásos és amatőr énekkarok viszonya. A dicsőségtáblát végig­nézve kitűnik, hogy az amatőr kórusoknak meghirdetett verseny legjobbjai bevallottan vagy bújtatottan professzionisták. Kérdés, hogy ilyen együttesek mellett meddig „rúghatnak még labdába” a valódi műkedvelők? Lassan hozzászoktunk, hogy a legjobb magyar együttesek letarolják a világversenyeket, Debrecenben meg be kell érniük egy-két helyezéssel.”

Véleménye a kórusversenyen túlmutató gondokat jelez, mindenesetre az 1980-as verseny abszolút sztárja a tallini Ellerhein Kamarakórus lett, amely muzikalitásból, az előadásmód intenzitásából és a korszerű zeneszerzői törekvések vállalásából egyaránt példát mutatott. Mellette a következő kórusok kaptak első díjat: Egressy Béni Zeneiskola gyermekkórusa (Miskolc), Coro Citta di Thiene (Olaszország), Debreceni Zeneművészeti Szakközépiskola Kodály Leánykara és a Norvég Rádió Leánykara, a Plovdivi Zeneművészeti Főiskola Női Kara, a Dél-Karolina Egyetem Kórusa (USA) és a Wernigerodei Rádió Ifjúsági Kórusa (NDK). Debrecen város Tanácsának felkérésére Balázs, Lendvay, Vajda, Szokolay, Soproni, Orbán és Kocsár komponált új műveket. Kellemes meglepetésként a Hungaroton nagylemezt jelentetett meg az 1978-as verseny legjobb műsorszámaiból.

Kapu a világ felé

Most, hogy a Bartók kórusverseny két évtizedes történetét áttekintő, szükségképpen csak a tendenciák felvázolására szorítkozó sorozatunk végére értünk, abban reménykedünk, hogy a rendelkezésünkre álló dokumentumok alapján sikerült a lényeges mozzanatok feleleve­ní­té­sével megrajzolnunk a történtek ívét. Nem telt el könnyen, zökkenőmentesen ez a két évtized a gondolat megfoganásától az idei jubileumi versenyig A városnak – ahogy Gulyás György, a verseny művészeti vezetője fogalmazta – egészen a legutóbbi időkig állandó vitákban kellett védenie álláspontját a magyar kórusmozgalom vezető testületeivel szemben. Nagyon sok ellenkezéssel találkozott a kortársi jelleg érvényesítése, még olyan vádak is érték a versenyt, hogy „tönkreteszi a kórusmozgalmat". A kulisszák mögött 1968-74 között folyt a „legvé­resebb" harc a kortárs zenéért, s talán a részleteket tekintve ma sem szűnt meg teljesen. De hogy végleg eldőlt, azt egyetlen mondat is jelzi a KÓTA művészeti bizottságának 1980. szep­tember 13-i üléséről: a debreceni verseny „mint a kortárs (avantgarde) kóruszene elismerten legrangosabb fóruma, a magyar énekkari mozgalom számára Jelenleg az egyik legfontosabb továbbképzési lehetőség is: karnagyaink százai zarándokolnak oda. hogy bekapcsolódjanak a világ kórusmozgalmának aktuális áramlataiba". S ma már sok kórus szívesen vállalja azokat a modern műveket, amiket a verseny révén kénytelen volt megtanulni.

Kitárni a kaput a világ felé, támogatni, befogadni a legújabb zenei törekvéseket, s felmu­tatni a magyar kórusmozgalom és kórusirodalom legfrissebb eredményeit – ezek az elkép­zelések alkotják ma is a kórusverseny gerincét, amelyekkel a világon egyedülálló helyet szer­zett magának a kezdeményezés. Ugyanakkor az évek során szerves kapcsolat alakult ki a ma­gyar zeneszerzés és a magyar kórusmozgalom között, ami Debrecen nélkül aligha jött volna létre ilyen intézményesen.

„Vivát! Crescat! Flóreat!" – kívánta az első, 1961-es versenyhez küldött táviratában Ko­dály Zoltán, akit tiszteletbeli elnöknek választottak meg. Kívánhatunk-e mást mi 1982-ben, a X. jubileumi kórustalálkozó előtt, amelyet éppen a Kodály-centenárium jegyében rendeznek meg? Éljen, nőjön, virágozzék!

(Hajdú-bihari Napló, 1982)