Emberek, kalitkák, kanyarok (Ha itthon maradnál, Dunakanyar)

Stúdiószínház: sajátos szóösszetétel. Bizonytalanságban hagyja az embert afelől, hogy mire gondoljon: jellegére vagy méretére? Ha az elsőre, akkor új, szokatlan formai elemekkel és színpadi nyelvvel kísérletező (avantgárd) törekvések hajlékának vélné. Ha a másodikra, akkor intimebb, kamarajellegű, egy-két-három szereplős darabok vagy egyfelvonásosok otthonának tartaná inkább.

A Csokonai Színház műsortervéből ítélve a debreceni Stúdiószínházát helye­sebb volna Kisszínpadnak keresztelni: ugyanis a második utat követi.

Ha itthon maradnál. Szakonyi Károly életképének címe majdnem tartalmát is magában hordja: azt, hogy egy házaspár évtizednyi közös múlttal a háta mögött, egy szélsőséges álla­potban – a férjet operáció után otthon ápolja a felesége – mihez tud kezdeni egymással. Egy helyzetet rögzít szinte mikrolétszerűen a darab; egy vert helyzetet, amit az elmúlt szerelem, a megszokás egy-hangúsága, egymás legapróbb rezdüléseinek, rigolyáinak megadóan tűrt ismerete, a közöny lassan mindent beszövő folyondárja és a tehetetlenségből fakadó állandó marakodás hangszerel keserűre. Mint cseppben a tenger, úgy van jelen ebben a félórában a két ember elidegenedésének, a házasság kiüresedésének és kilátástalanságának folyamata. A darab nem kezdődik, és nem fejeződik be; elindul valahonnan, és abbamarad valahol, mint az egymásra találás lehetősége a házaspár életében.

A Stúdiószínház előadásában nem ezt a finom lélektani hálószövetbe ágyazott darabot látjuk. A szerző eredeti elképzeléseire csak az asszony reagálásából következtethetünk; a férj helyett egy kényeskedő, kötekedő, képzelt beteg karikatúrája elégedetlenkedik, háborog, képzelődik, álmodozik a színpadon. Ez a felfogás hatástalanítja azt a drámai magot, ami a két ember közötti valós színpadi viszony megteremtésének lehetőségét magában hordozta.  Míg Bessenyei Zsófia reálisan, a múlt hordalékait is érzékeltetve – bár kissé passzivitásra kény­szerítve – játssza az asszonyt, Csikos Sándor túlkarikírozza a férj figuráját, aki így súly­talanná válik, elveszti dimenzióit, és értelmezhetetlenné teszi az alaphelyzetet.

Olyan ez a játék mintha egy realista színművet és egy burleszkfilmet egyszerre néznénk, és végig nem értenénk, hogy mi köze van a kettőnek egymáshoz. (Ehhez képest jelen­ték­telennek tűnő rendezési következetlenség a reális és a stilizált síkok további egybemosódása: a kalitkában valódi pintyek ugrálnak, de hangjuk felvételről szól; a férj valódi csészéből, valódi kanállal a semmit meri; szorító falakról beszél, miközben a nevezett objektumokat négy fémkeret jelzi...)

A Dunakanyar összetettebb, mozgalmasabb, játékosabb darab, mestervadászoknak való: ahogy ez a férfi és nő becserkészi egymást, ahogy felfedik motivációjukat, ahogy a könnyed kalandból a fellobbanó érzelem vállalásáig eljutnak, ahogy a szerepeket váltogatják, visszavonulnak, és újra egymás húsába vájnak — ez örök és ősi küzdelem férfi és nő, a teremtés két pólusa között.

Karinthy Ferenc egy hétköznapi helyzetben ragadta meg az általánost, és – jóllehet „játék a játékban" dramaturgiája ugyanaz, mint a Gellérthegyi álmokban – szellemes párbeszédekkel, a feszültségek és oldódások arányos adagolásával rajzolta meg a szituáció ívét és az egymásra találó két ember jellemét. Jó színpadismeretről tanúskodó bravúrdarabot írt a színészeknek, ami biztos sikert hoz, ha jól játsszák.

A bökkenő ott van, hogy nem is olyan könnyű ezt a könnyed darabot jól eljátszani. Ezt most láttuk csak igazán.

Pedig itt már mindkét színész komolyan indít, tehát adva van a közös nevező, ami az egyenlet végső megoldásához vezethet. Tisztában vannak feladatukkal, tudják, hogy mikor mit miért kell tenniük – csak épp sokszor nem úgy cselekednek. Bizonytalanok a szövegmon­dásban, a kelleténél többször koncentrálnak közlendőjük szórendjére s nem megjelenítendő tartalmára. Vannak szép pillanataik, hatásos jeleneteik is, de a játékból hiányzik az átfogó, következetes közelítésmód, a váltások érzékeny súlypontozása és a konstrukció aprólékos kidolgozása. Mintha egy durvára ácsolt faházat szemlélnénk: lehet ugyan benne lakni, de a csiszolás még ezután következne.

Nem elég ugyanis értelmezni, hanem pontról pontra fel is kell építeni az elemeire bontott művet. Itt ez a folyamat mintha nélkülözte volna a kellő elmélyülést és precizitást. Több szituáció nincs rendesen kibontva, a szöveg néha csak dikcióként hat, a szereplők mozgása keresett (apróság, de ilyenekből áll össze egy előadás: a presszósnők soha sem így öntik a dugaszolt üvegből az italt), a viszonyok megjelenítése sokszor pontatlan, emiatt a színészi játékban gyakran az imitáció érvényesül az azonosulás és a természetesség helyett. („Mintha" színház, amely olykor igen hatásosan tudja az igazi illúzióját kelteni.) A finomítás Csikos Sándor – az előbbinél összehasonlíthatatlanul árnyaltabb – alakítására várna inkább; Bessenyei Zsófia egyértelműbb, határozottabb karaktert formál.

Úgy érezzük, félkész előadást láttunk: a két színész gondos és határozott rendezői veze­téssel képes lenne színvonalasan, élményt adóan is megoldani ezt a feladatot.

(Hajdú-bihari Napló, 1982)