Enyém, tied, övé (Háy Gyula: Tiszazug)

Mint a társalgóban közzétett dokumentumokból megtudni, valós tényeken alapszik Háy Gyu­la: Tiszazug című színműve. A nagy világgazdasági válság idején vagyonukat férjveszté­sek­kel gyarapító asszonyoknak a hihetetlenséggel határos története ihlette a baloldali érzelmű szerzőt arra, hogy e szélsőséges helyzet ábrázolásával irányítsa a társadalom figyelmét a középkori körülmények és tudati viszonyok között élő rétegek sorsának terheire, a nyomornak és a kiszolgáltatottságnak embert emberi mivoltából kiforgató hatására.

Az erősen szociologikus hátterű, filmszerűen építkező, balladai hangvételű, sűrű szövésű dráma afféle jajkiáltásként fo­galmazódhatott meg keletkezésének idején (1936-ban), mélységesen átérezve a társadalom alsó szintjére szorultak szenvedéseit, a szabadságától és boldogulásának törvényes lehetőségeitől megfosztott nép perspektívátlanságának reménytelenségét. Átvitt értelemben pedig példázata a Tiszazug az emberhez méltó élettartalmak hiányának, a társadalmi méretű értékzavarnak, a minden áron való gyarapodás, a szerzés, a birtoklás pusztító vágyának.

Tisztelet és elismerés illeti a Csokonai Színházat, hogy felkutatta és műsorára tűzte a hu­szadik századi magyar drámairodalom e jeles alkotását. A vállalkozás nagyságrendje az évad fontos produkciói közé emeli a Tiszazug előadását: s ebben a közreműködő színészi és műszaki gárda mellett döntően Gali László rendezőt illeti az érdem. Olyan apparátust mozgatott meg a színház Háy Gyula művének színrevitelére, amely önmagában is jelzi, hangsúlyossá teszi az alkalom rendkívüliségét, a törekvést az értékmentés és aktualizálás szintézisének megterem­té­sére.

Ha szabad profánnak tűnő jelzővel élni, akkor mindjárt azt mondhatjuk, hogy ennek az előadásnak szaga van. Nehéz, zsíros föld szaga, döngölt fal szaga, verejtékszaga, robotszaga, tisztaszoba szaga – parasztszaga. Paraszt-saga – sugallja a képzettársítás, s nem véletlenül, mert a cselekmény színhelye a magyar falu, a fél évszázaddal ezelőtti magyar társadalom alapsejtje a maga zártságával, ősi belső törvényszerűségeivel, hierarchikus tagozódásával. A nagyszabású történelmi tabló, külső és belső rekvizitumaival egyetemben, szinte néprajzi hitelességgel jelenik meg a színpadon: Kasztner Péter szimbolikusan reális díszletei, Greguss Ildikó kor- és jellemhű jelmezei csaknem tapintható (és szagolható) érzékletességgel idézik e sajátos világ lényegre utaló tárgyi jeleit, tartalmukat formájukban hordó jegyeit. A fehér falak és a fekete öltözetek kontrasztja, az alapszínek egymással szembesülő ereje már a szemmel érzékelhető látványt is olyan feszültséggel telíti, ami vizuálisan hordozza magában a drámai események lehetőségét, és erősíti fel azok kibontakozását. Érzékekre ható drámai ereje van a jelenet­váltásokat áthidaló modern cimbalomzenének, s – kissé ugyan egysíkúan – a fény-effektusok használatának is – egészében tehát minden technikai eszköznek, ami a Gali László munkáira jellemző aprólékos kidolgozottsággal kap szerepet a játékban.

Természetes, hogy ez a társadalmi tabló ma elsősorban kuriozitásával, kort idéző hűsé­gével szolgálhat a dráma hátteréül, mert hiszen azóta már fordult néhányat a történelem sokat emlegetett kereke. Mint a közegükben gyökeresen a korhoz kötődő művek, a Tiszazug is kizárja az idők változásával azt a lehetőséget, hogy ábrázolt világának teljességével hasson az újabb és újabb közönségre; de mert jó darab, jelentéstartalmának vannak olyan rétegei, amelyek képesek általánosabb emberi vonatkozások megfogalmazására is. Háy Gyula világosan kifejezésre juttatja véleményét a két világháború közötti Magyarország uralkodó rendjének és szociális tagozódásának jellegéről – ami akkor politikai tettnek számított –, s ezt a maga differenciált­ságában közvetíti a Csokonai Színház előadása is. Gali László tartózkodott a közvetlen pár­huzamok vonásának történelmileg megkérdőjelezhető gyakorlatától. Ilyenformán eltekintett a társadalmilag determinált ok-okozati rendszer mai viszonyokra is érvényes koordinátáinak megrajzolásától. A mű egyetemesebb, elvont mondanivalójának szintjét megragadva a nehéz vagy nehezedő életfeltételek torzító hatásainak felmutatását állította rendezésének közép­pontjába. Nem ad, talán nem is adhat ugyan választ arra a – szerintünk alapvetőbb – kérdésre, hogy az emberben rejlő óhatatlan gyarapodási igény nem óhatatlanul torz vonásainak kiala­kulása milyen összefüggésben van a társadalmi cselekvés egyéb lehetőségeinek hiányával. Igaz, e nélkül is létező veszélyre, az önzés, az elidegenedés, az emberi kapcsolatok elszegénye­désének tendenciájára figyelmeztet – egy olyan időszakban, amikor az óvás kétségtelenül valós talajban fogant.

A cselekményt az előléptetésben reménykedő csendőrfiú és a vagyonra áhítozó szegény leány tragikus szerelmének kettős szemszögéből láttató ábrázolásmód érvényesítése nem okozott gondot a rendezőnek. Pergő váltásokra épülő, a képeket pontosan értelmező előadásban játssza a társulat a történetet, s csaknem mindenütt sikerül elkerülni az egynemű meg-jele­nítésben rejlő teátrális kísértéseket. Ha néhány kép kevésbé megoldottnak látszik, ha a befejezés sutább a kívánatosnál, ha néhány színészi alakítás ront is az összképen, az inkább a méltány­landó egészen belüli sajnálatos részfogyatékosságnak tekinthető. Hogy mást ne mondjunk: oly­annyira szereplőigényes a darab, hogy karakterfigurákat is vezető színészek játszanak – s me­lyik színház képes erre egyenértékű erőket mozgósítani?

Az előadás nem szűkölködik a lélekábrázolás jeles pillanataiban. A főszereplő Jancsó Sa­rolta alkatával, maszkjával ideális alanya a nincstelenségből kilencvenholdas gyilkossá váló parasztlánynak. Az ártatlanságtól az alkalmazkodás az igenléséig, a bűnbeeséstől annak ön-pusztító vállalásáig következetesen építi fel szerepét, egyaránt magában hordva az eredendő tisztaság, a rajongó szerelem és a beléje táplált, gyilkosságokra ösztönző szerzésvágy ellent­mondásos tulajdonságait. Modorossá csak a nagy váltások és átalakulások monológjaiban válik. Ellenfeleként Csoma Judit szépen ívelő, következetesen kimunkált mozgás- és gesztus-rend­szerrel formálja meg a testileg és lelkileg is sérült, de éles eszű leány jeleneteit; első, extázisba fajuló megnyilatkozása tűnik kissé indokolatlanul felfokozottnak.

O. Szabó István ismét karakterére szabott figurát kapott a káplár szerepében, s a játék első felében maradéktalanul megfelel az előírásoknak. Fokozatosan uralkodik el rajta az állami al­kalmazott csendőr beépített radarrendszerének alkalmazkodási parancsa; hogy később egy­síkúvá válik, az alighanem annak is tulajdonítható, hogy mind passzívabb feladatok jutnak rá az események menetében. Az újra örömmel látott Kóti Árpád egy tömbből faragott csendőr őrmestere a rend és az állambiztonság ideologikus tehetséggel megáldott képviselőjeként tölti ki mozgásterét.

Agárdy Ilonát bábaasszonyként a sokadik, háttérben munkálkodó, bajkeverő ezúttal tra­gikus terheket is cipelő figurának látjuk. Játékát figyelve nem tudjuk eldönteni, hogy az eszközök gazdagodásának követelményét, avagy a megbízható állandóság elismerését része­sítsük előnyben hatásos jeleneteinek megítélésekor. Fontos funkció hárul a darabban az ural­kodó rend szerény tagjára, az élet pogány élvezeteit sem megvető, alapjában mégis jó érzésű becsületes tiszteletesre. Sárosdy Rezső világosan formálja meg a pap sokszínűségét, de esküvő utáni megdöbbenése, majd a bevallást követő felismerése erőltetett megrázkódtatásként hat. Érdekes, hogy a falubéli erővonalak egyetlen egyértelműen pozitív szálát képviselő kommu­nista triász ábrázolása mennyire mitikusan sematikus tartalmakat hordoz; noha Sárady Zoltán az egész előadás egyik legjobb karakterfiguráját formálja meg benne. Hegedüs Erzsébet viszont karikaturisztikus monológjával bagatellizálja, majdnem tönkreteszi az egyébként is népszín­mű­vesre sikeredett esküvői jelenetet; ez azért érthetetlen, mert utóbb pontos, hatásos szerepfel­fo­gással érzékelteti a négy férjet elemésztett rangidős asszony társadalmi helyzetét.

Ha jól számoltuk, a statisztákon kívül huszonhárom szereplő jelenik meg a színen. Vala­mennyiük teljesítményének elismeréséül is szánjuk, ha a sok kifejező arc, karakter közül ki­emeljük Dánielfy Zsolt, Wellmann György, Kőszáli Ibolya, Horányi László, Bessenyei Zsófia és Sz. Kovács Gyula nevét.

(Hajdú-bihari Napló, 1984)