Ezt a fiút idehozom Debrecenbe (Szabó László)
Tiszteinél fogva gyakran szerepel lapunkban a Debreceni MÁV Filharmonikus Zenekar és a Csokonai Színház zeneigazgatójának neve. Most azonban rendkívüli alkalom nyílik a találkozásra: április 4-én Szabó Lászlót Liszt-díjjal tüntették ki. A magas elismerés egyaránt szól a sikeres művészi pályának és azoknak az erőfeszítéseknek, amelyeket Szabó László Debrecen zenei életének fejlesztéséért az elmúlt másfél évtizedben kifejtett.
„Különös, hogy jóllehet már öt-hat éves koromban komponáltam” – mondja a kitüntetett –, a pályára mégis majdnem véletlenül kerültem. Huszton születtem református lelkészi családban. Kétéves koromban Pozsonyba költöztünk, s egy évtizedig ott laktunk. Iskolai tanulmányaim során annyira a szlovákiai magyar irodalom hatása alá kerültem, hogy elhatároztam, irodalmi pályának és népgyűjtésnek szentelem az életem. Aztán Debrecenbe települtünk, de az irodalom iránti szerelmem tovább tartott. Középiskolásként díjat nyertem egy országos József Attila-versenyen, s ezzel jogot szereztem arra, hogy felvételi nélkül bekerülhessek az egyetemre. Úgy látszott, eldőlt az életem. De aztán – 1955-öt irtunk ekkor – az érettségi után helyhiányra hivatkozva mégis elutasítottak. Közben egy jó barátom, látván, hogy a zenével, a komponálással is milyen intenzíven foglalkoztam középiskolás éveimben, becipelt a zeneművészeti szakiskolába Pongrácz Zoltánhoz, aki kompozícióim alapján azonnal felvett a zeneszerző szakra, és rábeszélt arra, hogy ezt válasszam élethivatásul.”
A fordulat természetesen nem minden előzmény nélkül következett be. Addig ugyan a zene csak szórakozás volt Szabó László számára, s a zenei pálya tizennyolc éves koráig meg sem fordult a fejében, de változatlan buzgalommal komponált, ismerkedett a zene rejtelmeivel; többek között sok József Attila-verset megzenésített, és kórusban is énekelt. Érdekes lenne belegondolni, mi lett volna, ha akkor az egyetemen folytathatja tovább tanulmányait; de a jelek szerint a sors mégiscsak így rendezte el jól életét.
„Két évig tanultam a szakiskolában, s akkor Kocsár Miklós barátom nagyon kapacitálni kezdett, hogy menjünk el zeneakadémiai meghallgatásra, Budapestre Farkas Ferenchez. Így kerültem minden papír nélkül, hűtlen debreceniként a fővárosba, ahol egy év után a zeneszerzés mellé a karmesteri szakot is fölvettem. Szabó Ferenc, Szervánszky Endre, illetve Kóródi András voltak a tanáraim. Másodéves lehettem, amikor egy véletlen folytán fölkértek arra, hogy egy hangversenyen dirigáljam a Debreceni MÁV Filharmonikus Zenekart. Később eljutott a fülemig, hogy Rubányi Vilmos zeneigazgató, látván a próbán vezénylésemet, kijelentette a zenekarnak: ’Ezt a fiút ide hozom Debrecenbe’”
Ez a megjegyzés döntő hatással volt Szabó László pályájának további alakulására. Egy fiatal, végzős zeneakadémista, akiben világmegváltó tervek forrnak, nem szívesen megy vidékre dolgozni, hiszen ez egyet jelent azzal, hogy elzárja magát a főváros nyújtotta lehetőségektől. Mégis, amikor utolsó éves korában H. Péteri Nikola, a Csokonai Színház művészeti titkára felkereste a Zeneakadémián, és Rubányi Vilmos megbízásából Debrecenbe hívta, Szabó László nem tudott nemet mondani. Erkölcsileg, érzelmileg annyira meghatotta a nagy tekintélyű karmester ajánlata hogy habozás nélkül a színházhoz szerződött.
Hazajött tehát. Négy évig azonban csak operetteket vezényelhetett, de egyszer, amikor minden próba nélkül kellett beugrania a Bohéméletet dirigálni – szerencséje volt, hogy kívülről tudta a partitúrát –, Rubányi a sikert látva a nyakába borult, és azt mondta: „Soha ne menjen el innen, maga lesz az utódom.” És három év pécsi kitérő után úgy is lett: 1970-ben visszajött Debrecenbe, 1971-ben pedig kinevezték a színház és a zenekar zeneigazgatójának. Ami azóta történt, eredményeivel már a jelenbe vezet.
„A kettős feladat óriási erőpróbát jelent: ilyen összetett munkakör csak három van az országban. Ami a színházat illeti: idekerülésem idején indult meg a nagy generációváltás, s gondoskodni kellett sok kitűnő énekes pótlásáról. Egy ilyen folyamat rengeteg nehézséggel jár, mert bizony nem végzett énekesekkel gazdálkodhatunk, hanem többnyire kezdő palántákkal. Sok embert kipróbáltunk, míg eljutottunk oda, hogy kezd beérni egy ütőképes társulat. Nekem az szerzi a legnagyobb örömet, ha a két-három éve még bukdácsoló énekesek komoly sikereket érnek el, másutt is. Óriási nagy játszma a színházcsinálás: úgy kell szervezni műsortervet, előadásokat, szerepeket, hogy a színház, az énekesek és a közönség érdekeit egyként figyelembe vegyük. A zenekar? Amikor átvettem, akkor kezdődött a Nyugatra szerződések hulláma; azóta is állandó gond az utánpótlás. A Zeneakadémiáról teljesen lehetetlen vonósokat kapni: nagyon nehéz így versenyképesnek maradni az ÁHZ-val vagy a Tokiói Szimfonikus Zenekarral. Ettől függetlenül az országos megítélésben most nagyon rangos helyet foglalunk el: nincs olyan év, hogy Budapestre akár többször is ne hívnának hangversenyezni.”
Alighanem ezt is minősíti a kitüntetés.
„Milyen az élet: én mindig azt hangoztattam, hogy nem érdekelnek a díjak, elismerések, és most mégis be kell vallanom, nagyon örülök neki. Magam is úgy tartom, ez nemcsak nekem szól; mert a karmester zenekar nélkül olyan, mint a hadsereg nélküli tábornok.”
(Hajdú-bihari Napló,1984)