Ezt a fiút idehozom Debrecenbe (Szabó László)

Tiszteinél fogva gyakran szerepel lapunkban a Deb­receni MÁV Filharmonikus Zenekar és a Csokonai Szín­ház zeneigazgatójának ne­ve. Most azonban rendkívü­li alkalom nyílik a találko­zásra:   április 4-én Szabó Lászlót Liszt-díjjal tüntették ki. A magas elismerés egy­aránt szól a sikeres művészi pályának és azoknak az erő­feszítéseknek, amelyeket Szabó László Debrecen ze­nei életének fejlesztéséért az elmúlt másfél évtizedben kifejtett.

„Különös, hogy jóllehet már öt-hat éves koromban komponáltam” – mondja a kitüntetett –, a pá­lyára mégis majdnem vélet­lenül kerültem. Huszton szü­lettem református lelkészi család­ban. Kétéves korom­ban Pozsonyba költöztünk, s egy évtizedig ott laktunk. Iskolai tanulmánya­im során annyira a szlovákiai magyar irodalom hatása alá kerül­tem, hogy elhatároztam, irodal­mi pályának és nép­gyűjtésnek szentelem az éle­tem. Aztán Debrecenbe tele­pültünk, de az iro­dalom iránti szerelmem tovább tartott. Középiskolásként díjat nyertem egy országos József Attila-versenyen, s ezzel jogot szereztem arra, hogy felvételi nélkül beke­rülhessek az egye­tem­re. Úgy látszott, eldőlt az életem. De aztán – 1955-öt irtunk ek­kor – az érettségi után helyhiányra hivatkozva még­is elutasítottak. Közben egy jó barátom, látván, hogy a zenével, a komponá­lás­sal is milyen intenzíven foglalkoz­tam középiskolás éveimben, becipelt a zeneművészeti szak­iskolába Pongrácz Zol­tánhoz, aki kompozícióim alapján azonnal felvett a ze­neszerző szakra, és rábe­szélt arra, hogy ezt válasszam élethivatásul.”

A fordulat természetesen nem minden előzmény nél­kül következett be. Addig ugyan a zene csak szórako­zás volt Szabó László szá­mára, s a zenei pálya tizen­nyolc éves koráig meg sem fordult a fejében, de válto­zatlan buzgalommal kompo­nált, ismerkedett a zene rejtelmeivel; többek között sok József Attila-verset megzenésített, és kórusban is énekelt. Érdekes lenne bele­gondolni, mi lett volna, ha akkor az egyetemen folytat­hatja tovább tanulmányait; de a jelek szerint a sors mégiscsak így rendezte el jól életét.

„Két évig tanultam a szak­iskolában, s akkor Kocsár Miklós barátom nagyon ka­pacitálni kezdett, hogy men­jünk el zeneakadémiai meg­hallgatásra, Budapestre Far­kas Ferenchez. Így kerültem minden papír nélkül, hűtlen debreceniként a fővárosba, ahol egy év után a zeneszer­zés mellé a karmesteri sza­kot is fölvettem. Szabó Fe­renc, Szervánszky Endre, il­letve Kóródi András voltak a tanáraim. Másodéves le­hettem, amikor egy véletlen folytán fölkértek arra, hogy egy hangversenyen dirigál­jam a Debreceni MÁV Fil­harmonikus Zenekart. Ké­sőbb eljutott a fülemig, hogy Rubányi Vilmos zeneigazga­tó, látván a próbán vezény­lésemet, kijelentette a zenekarnak: ’Ezt a fiút ide ho­zom Debrecenbe’”

Ez a megjegyzés döntő ha­tással volt Szabó László pá­lyájának további alakulásá­ra. Egy fiatal, végzős zeneakadémista, akiben világmegváltó tervek forrnak, nem szívesen megy vi­dékre dolgozni, hiszen ez egyet je­lent azzal, hogy elzárja ma­gát a főváros nyújtotta lehe­tőségektől. Mégis, amikor utolsó éves korában H. Pé­teri Nikola, a Csokonai Szín­ház művészeti titkára felke­reste a Zeneakadémián, és Rubányi Vilmos megbízásá­ból Debrecenbe hívta, Sza­bó László nem tudott nemet mondani. Erkölcsileg, érzel­mileg annyira meghatotta a nagy tekin­télyű karmester ajánlata hogy habozás nél­kül a színházhoz szerződött.

Hazajött tehát. Négy évig azonban csak operetteket vezényelhetett, de egyszer, amikor minden próba nélkül kellett beugrania a Bohém­életet dirigálni – szerencsé­je volt, hogy kívülről tudta a partitúrát –, Rubányi a si­kert látva a nyakába borult, és azt mondta: „Soha ne menjen el innen, maga lesz az utódom.” És három év pécsi kitérő után úgy is lett: 1970-ben visszajött Debrecenbe, 1971-ben pedig kinevezték a színház és a zenekar zeneigazgatójának. Ami azóta történt, eredmé­nyeivel már a jelenbe vezet.

„A kettős feladat óriási erőpróbát jelent: ilyen össze­tett munkakör csak három van az országban. Ami a színházat illeti: idekerülésem idején indult meg a nagy generációváltás, s gon­doskodni kellett sok kitűnő énekes pótlásáról. Egy ilyen folyamat rengeteg nehézség­gel jár, mert bizony nem végzett énekesekkel gazdál­kodhatunk, hanem többnyire kezdő palántákkal. Sok em­bert kipróbáltunk, míg el­jutottunk oda, hogy kezd be­érni egy ütőképes társulat. Nekem az szerzi a legna­gyobb örömet, ha a két-három éve még bukdácsoló énekesek komoly sike­re­ket érnek el, másutt is. Óriási nagy játszma a színházcsinálás: úgy kell szervezni mű­sortervet, elő­adásokat, szere­peket, hogy a színház, az énekesek és a közönség ér­dekeit egyként figyelembe vegyük. A zenekar? Amikor átvettem, akkor kezdődött a Nyugatra szerződések hullá­ma; azóta is állandó gond az utánpótlás. A Zeneakadé­miáról teljesen lehetetlen vonósokat kapni: nagyon ne­héz így versenyképesnek maradni az ÁHZ-val vagy a Tokiói Szimfonikus Zenekar­ral. Ettől függetlenül az or­szágos megítélésben most nagyon rangos helyet fogla­lunk el: nincs olyan év, hogy Budapestre akár több­ször is ne hívnának hangversenyezni.”

Alighanem ezt is minősíti a kitüntetés.

„Milyen az élet: én min­dig azt hangoztattam, hogy nem érdekelnek a díjak, el­ismerések, és most mégis be kell vallanom, nagyon örü­lök neki. Magam is úgy tar­tom, ez nemcsak nekem szól; mert a karmester zenekar nélkül olyan, mint a hadse­reg nélküli tábornok.”

(Hajdú-bihari Napló,1984)