Felső-Ausztria - Fészek (Franz Xavér Kroetz)

Fontos bemutató részese le­hetett a közönség, a Csokonai Színház Stúdiószínházában március 30-án: Franz Xavér Kroetz bajor drámaíró Felső-Ausztria és A fészek című művei kerültek színre, Pinczés István rendezésében. Az előadással a színház korunk lényeges, aktuális kérdéseit érintette szokatlanul közvet­len, szinte direkt formában.

Kroetz az új nyugatnémet dráma jelentős, ahogyan ma­gáról mondja: „szociálisan el­kötelezett" képviselője. Drá­makötete magyarul is megje­lent, két darabját a televízió játszotta, úgyhogy már nem teljesen ismeretlen Magyar­országon. Beszámolónkban ezért a Stúdiószínház előadá­sára igyekszünk összpontosí­tani – már csak azért is, mert a rendező sem a drámatörté­netben elfoglalt helyük felől közelített Kroetz darabjaihoz, hanem érvényességük, a kö­zönséget befolyásoló hatásuk foglalkoztatták elsősorban. Ez az előadás nem szépelgő színházi produkció, hanem helyzetjelentés és intés a né­zőknek, hogy szembesüljenek a látottakkal, s rajtuk ke­resztül saját helyzetükkel, körülményeikkel, lehetősé­geikkel, életükkel.

Kisléptékű élet

Alapkérdése tehát, hogy mennyire, s miként éri el cél­ját. A két darab problemati­kája a társadalmi lét szem­pontjából igen jelentős. A társadalom nagyobb részét képező, de a mozgási folya­matokat nem alakító, csak megélő, elszenvedő átlagem­berek – munkások, alkalma­zottak, eladók – perspektí­vaként legfeljebb csak a komfortosabb lehetőségek vá­gyát ismerő kisléptékű élete, beszűkült kapcsolatrendszere, tudati sivataga jelenik meg Kroetz neonaturalista művei­ben. A Felső-Ausztria szo­ciografikusán pontos, szándé­koltan hétköznapi cselekménysorának ábrázolása mögött meghúzódó igazi, mé­lyebb gondolati mag azonban nem más, mint az embernek a szabadsághoz fűződő viszo­nya, pontosabban e viszony hiánya. Kroetz antihősei ugyanis nemhogy nem képe­sek változtatni körülményei­ken és sorsukon, hanem el sem jutnak tényleges helyze­tük felismeréséhez, tudatos megfogalmazásához.

Hétköznapi drámáik így számunkra valóságosabbak, mint a klasszikus tragédiáké, ahol a hős az új értékrendért folytatott igazságos küzde­lemben bukik el. Harcról, bukásról itt szó sincs, hiszen nincsenek cselekvő emberek, és nincsenek eszmék, amelyek nevében cselekedhetnének. Heinz, a férj ösztönös kitöré­sei ugyan sejtetik, hogy a házaspár érzi adott világuk szűkösségét; de ez nem jut el az igazi tudatosság szintjéig. Konfliktusaik – amelyek bennük keletkeznek, elemi igényeik (gyermek­szülés) és az ezek teljesülé­sét megakadályozó mechani­kus társadalmi követelmény­szint ellentéte miatt – sem döbbentik rá őket viszonyaik valódi tartalmára. Arra, hogy mi az ára annak a jólét­nek (?), amiben élnek. Arra, hogy milyen távolság vá­lasztja el őket személyiségük kiteljesedésétől, a szuverén emberhez méltó élet lehetősé­gétől. Olyannyira, hogy vak­ságuk miatt még televízióbeli hasonmásukban sem is­mernek önmagukra és saját helyzetükre.

Videotechnika és filmszerűség

Nekünk, nézőknek annyi­ban más a helyzetünk – leg­alábbis itt, a színházban –, hogy a szerző s a rendező segítségével világosan, láthat­juk, mi történik a színpadon; s, remélhetőleg; azt is, hogy mindez nemcsak Heinz és Annie esete, hanem esetleg a mienk is. Pinczés István rendezése mindenesetre na­gyon határozottan ezt akarja sugallni. Az egyediben az ál­talánost kereste; ahol tehet­te, elvonatkoztatott az erede­ti utalásoktól, s a számunkra is érvényes pontokra helyezte a hangsúlyt.

Már a díszlet – a jelme­zekkel együtt Szabó Ágnes munkája – annyira ismerős, hogy nem is tűnik díszlet­nek; csak annyiban, amennyiben a néző lakása is dísz­lete saját életének. A szek­rénysor, az ülőgarnitúra, a tévé, a dohányzóasztal, az olcsó papírtapéta, a fehér műanyag; konyhagarnitúra – egy lakótelepi lakás kellé­kei – azt az érzést keltik, hogy otthon vagyunk, amit látunk, velünk is előfordulhat vagy talán éppen velünk történik. A jelenetek pszicho­lógiailag hitelesen, aprólékos kidolgozottsággal, filmszerűen peregnek. A videotechnika ötletes, újszerű alkalmazása még érzékelhetőbbé tette, hogy mennyire egyirányú s ezért egészségtelen a mozgás a társadalom és a Heinzhez, Annie-hoz hasonló emberek között. Lakásukba a televí­zión keresztül áramlanak a társadalom közölnivalói, de a visszafelé áramlás lehetőségei csírájukban sincsenek meg.

A premierre az előadás ugyan még nem érett be tel­jesen – ez sajnos egyre gyakrabban észlelhető a be­mutatóknál, a feltehetőleg szűkre szabott felkészülési idő miatt –, de a színészek­nek néhány résztől eltekintve így is sikerült illúziókeltően szerepükbe illeszkedniük, s feledtetniük, hogy valójában játszanak. Menszátor Magdol­na alakítása igazi meglepe­tés: korábbi szerepeiben ta­pasztalt mesterkéltségét szinte teljesen levetkőzte – amiben nyilván döntő szere­pe volt a rendezői utasítások­nak –, s jóllehet intellektuá­lisabb alkat a megformálan­dó figuránál, mégis képes ar­ra, hogy Annie egyszerű lel­kivilágát, a jobbra, szebbre, emberi melegségre sóvárgását, de egyúttal korlátait is hitelesen, humánusan érzé­keltesse. Sziki Károly első főszerepében szintén igen jó: indulatos Heinz, aki elége­detlen lehetőségeivel, ki akar törni az átlagból – ered­ménytelenül. Talán neki volt nehezebb azonosulnia szere­pével, s ez a folyamat még nem zárult le, de minden jel arra mutat, hogy sikeresen végződik.

Két külön darab

Az est másik darabjáról külön kell szólnunk, pedig a rendezői szándék összekap­csolta, egybefűzte az előző­vel. Nem vagyunk ugyanis biztosak abban, hogy jól tet­te. Ha eltekintünk attól, hogy két különálló darabról van szó, s hogy a stúdió­színpadra alkalmazáskor a külső helyszínek szükségszerű elhagyása leszűkítette a kife­jezés lehetőségeit, akkor is több olyan problémája van a második résznek, ami miatt nem ér fel az első érvényes­ségéig.

Mindenekelőtt: a környe­zet, a közeg változatlan, te­hát kiismerhető, dramaturgiailag nem hordoz új infor­mációkat. Másodszor: hatásá­ban nem egyenlő súlyú egy tragikus jelenetet a helyszí­nen eljátszani vagy később másutt felidézni. Harmad­szor: A fészek végkicsengése olyan politikai tartalmú megoldást sugall, aminek ak­tualizálása zavarba ejtő kö­vetkeztetésekre ad lehetősé­get. Az a kérdés ugyanis, hogy ki áll a szavát felemelő sofőr mögött, egészen más asszociációkat vált ki az ere­deti helyszínen, és mást ná­lunk. Ott nyilvánvalóan va­lamilyen társadalmi erőre, munkásszövetségre gondol­nánk – itt legfeljebb a protekcióra, s ezzel el is vész a drámai helyzet. Ugyanígy: mint ismeretes, a szakszervezet is eltérő funk­ciókat tölt be országonként; emlegetése, afféle deus ex machinaként való megjelené­se így gyakorlatilag értelmez­hetetlenné teszi A fészek be­fejezését. Ezért van az, hogy az előadás második része ke­vesebb, ránk is érvényes ta­nulságot közöl; s ezért lett volna végül is egy darab több mint kettő.

Ám jóllehet, A fészek mér­sékli a Felső-Ausztria erőtel­jes, szinte sokkoló hatását, Pinczés István tehetségre val­ló rendezése egészében véve mégis nagyon komoly, átgon­dolt, érvényes figyelmeztetést intéz a nézőkhöz: hogy tu­datosan, éberen kell megél­nünk mindennapjainkat, mert ez az alapfeltétele a sza­bad, autonóm emberi létezés­nek.

(Hajdú-bihari Napló, 1981)