Férfi és nő (Csokonai-kabaré)
Egyszer szabad legyen az embernek vállaltan is szubjektívnek lennie. Szabad legyen következményekre nem gondolva elmondania azt, hogy elege van a nosztalgiából. Hogy unja, sőt utálja azt a kurzust, amely letűnt idők negédes emlékeinek felelevenítésével igyekszik üzletileg is szilárd kapaszkodókat találni a jelenben.
Szabad legyen teljes meggyőződésből elhatárolnia magát attól a gemütlich, sanda erotikától fülledt világtól, amely a századelő polgári életstíljét csempészi fokozatosan vissza napjaink szellemi horizontjára. Attól az egyre erőszakosabban hangot követelő pozíciószerzési törekvéstől, amely a pesti aszfalton fogant kabarét, kuplét, villámtréfát, sarki viccet kanonizált nemzeti értékeink közé igyekszik emelni.
Nem azért vállalja az ember a tiltakozásnak ezt a mellvért nélküli formáját, mert az esztétika fennkölt elefántcsonttornyai között így akarja védeni a magas kultúra hadállásait. Hanem azért, mert e búfelejtésre, kritikátlan emlékezésre, önfeledt andalgásra ingerlő nosztalgiázás önmagát egyedül üdvözítőnek láttató kívánalmában a mindenkori jelen tudatos megélésének igényét, az értelmes és értelmen alapuló emberi élet következetes vállalását véli veszélyeztetve látni. Védekező reflexei természetesen nem a szorongást oldó nevetés, a biztonságérzetet erősítő humor ellen lépnek működésbe, hiszen nagyon jól tudja, hogy humorérzék nélkül az ember az igazi tragikum átélésére sem képes. A humor ugyanúgy az élet része, mint a nap melege vagy a kutyák éji dala. De ha a nosztalgiázás, a kabaré elárasztja a kommunikáció csatornáit, ha szerepét kizárólagosként akarja tételezni, akkor már megbillennek az arányok, és az élet egészséges sokszínűségét, egyes árnyalatok uralma torzítja el. Hivatását tévesztve pedig öncélúvá, azaz pótcselekvéssé válik a humor: a menekülés, a kikapcsolódás, a „szórakozás" léhán tobzódó vágyát emeli piedesztálra. S ehhez igazolást mindig megbízhatóan szállít a szaporán csattanó tenyerek tapsvihara.
Hogy mi köze van ennek az eszmefuttatásnak a Csokonai Színház produkciójaként a Hungária Kamaraszínházban közönség elé kerülő kabaréműsorhoz? Csak annyi, hogy elárulja: a kritikus ilyen előítéletekkel nézte végig a kétszereplős előadást. S ezt azért merészeli nyilvánosan is elismerni, mert a látottak arról győzték meg: ebben az esetben sem a műfaj mennyisége, hanem minősége szabja meg érvényességének körét. Kulturáltan, ízlésesen tálalva egy kifejezetten kabarékra és kuplékra épített est is lehet kellemes, színvonalasan szórakoztató – anélkül, hogy halmazát túlméretezettnek, tolakodónak éreznénk. Igaz, ehhez olyan szerzőtársakat kell segítségül hívni, mint Karinthy Frigyes, Heltai Jenő, Gábor Andor; s olyan sokoldalú színészekkel kell eljátszatni, mint Kállay Bori és O. Szabó István.
Amúgy meglehetősen furcsa ez a produkció. Színháznak nem tekinthetjük, mert magánszámok, illetve duettek sorozatából áll össze, s a műsorterv sem igen számol vele. Szerkesztőjének, rendezőjének, díszlet- és jelmeztervezőjének nevét sem említette a bemutatóra hívó szórólap; így hát minden észrevétel az előadókat illeti szükségképpen. A két szereplő pedig szemmel láthatóan jól érezte magát ebben a színpadi közegben, ami feltétele annak, hogy játékuk láttán a nézőkben is hasonló érzések alakuljanak ki. A téma a férfi és a nő örökké aktuális kapcsolata köré szövődött, annak megfelelően, ahogyan erről a két világháború között bizonyos körökben gondolkoztak. Ennél többet nem is igen lehet róla elmondani, ha csak azt nem, hogy szívesen láttunk volna olyan epizódokat is, amelyben a felek nem feltétlenül pipogya. denunciálandó vagy rigolyákba béklyózott társaknak tekintik egymást, hanem egyenjogú, becsülendő, sőt talán szeretetre méltó partnereknek. Ha már házasok. Vagy ez már kívül esik a kabaré érdekszféráján?
Egy-két jelenetet (például a Piroska és a farkas-változatot) mindenesetre hosszúnak, érdektelennek találtunk, s a nem létező szerkesztő rendező a magánszámokat több duettel, páros jelenettel dúsíthatta volna. Igaz, ezek már próbaigényesebb feladatok. Ezzel együtt mindkét színész remekül karikírozott a frappáns epizódokban. Ó. Szabó István könnyedén, magától értetődő természetességgel mozgott a jelzéses díszletek között. Van charme-ja, atmoszférát tud maga körül teremteni, s ráadásul az értelmét sem kapcsolja ki a kabaré kedvéért. Azt viszont tudnia kell, hogy modorossá válik, ha egymás után több figurát formáz szűkhomlokúnak, szerény agyállományúnak. Kállay Boriról közhely már leírni, hogy elemében érzi magát ebben a közegben. De így igaz. Azt is észre kell azonban venni, hogy ő most már több, mint a zenés műfajok reprezentáns debreceni képviselője. Színészi eszközei is gazdagodtak az évek során, amit ezúttal a prózai jelenetekben nyugtázhattunk elismeréssel. A barátnő-vita kettős szerepének megoldása kifejezetten bravúros volt.
Végül említést kell tennünk az est hangulatát élénkítő Pazar István zongorista közreműködéséről. Értő játékának is köszönhető, hogy nem hiányoltuk a zenekari kíséretet, és elfogadtuk a műsort annak, ami: kamara kabaréestnek.
(Hajdú-bihari Napló, 1985)