Háztűznéző (Gogol)
Megmondom őszintén, nem értem Gogol Háztűznézőjenek előadását a Kölcsey Művelődési Központban. Nem értem, miért ezt a darabot mutatták be, mi volt vele a színház és a rendező célja.
A tervek szerint az évad vége felé a Revizort vitték volna színre V. Plucseknek, a moszkvai Szatíra Színház főrendezőjének irányításával. Ehelyett a Háztűznézőt láthattuk Léner Péter rendezésében. Sajnálnivaló csere, mert ez az „egészen valószínűtlen történet" nem ér fel a Revizor társadalomkritikájának és szatírájának színvonaláig. Egy leánykérési procedúrán keresztül bemutat ugyan néhány jellegzetes orosz típust, kifigurázza a vidéki hivatalnok és kupec erkölcsöket, de ennél és esetleg a kellemes szórakoztatásnál többet nem nyújt. Ez pedig ma kevés, hiszen legfeljebb az 1820-as évek orosz társadalmának kutatói számára lehet érdekes és fontos az ábrázolt miliő. Ám itt színházról van szó, ezért az előadásnak mindenekelőtt arra kell válaszolnia, hogy mit akar számunkra, most közölni. Ha szórakoztatni akar, tegye, de úgy, hogy valóban szórakozzunk rajta. Ha viszont „mélyebb" gondolatok kifejtésére vállalkozik, akkor meg kell teremtenie azt a logikai rendszert, amiben a „koncepció" művészileg hitelesen kibontakozhat.
Attól tartok, Léner Péternek ez utóbbi lehetett a szándéka. Nem a darab felől közelített korunkhoz, hanem korunk felől a darabhoz, s mint ilyenkor gyakran megesik, csapdába esett: a test levetette a rászabott formaruhát. Csúnya szóval: „túldimenzionálta" a Háztűznézőt; pszichologizáló, abszurdoid, tragikus lehetőségeket vélt fölfedezni ott, ahol valójában egyszerűbb, esendőbb konfliktushelyzetek rejtőznek, akármilyen valószínűtlen is a történet. Hiszen bármennyire tűnik úgy, hogy az élet „nagy" kérdéseivel vívódik a főhős, cselekvésképtelenségének motivációit mintegy idézőjelbe teszi az a tény, hogy mindez egy leánykérés kapcsán éleződik ki. Humoros, ám nem filozofikus alaphelyzet; tragikomikus, de nem melodramatikus kibontakozás: Gogol darabja szatíra, s – mint kiderült – nem tűri, ha másnak akarják láttatni.
Az ellentmondás leginkább a két főszereplő alakjának értelmezésében jelentkezik. Podkoljoszin (Kóti Árpád) mintha korunk vívódó, döntésképtelen, szexuálpatologikus figurákat felvonultató darabjaiból lépett volna a leánykérők közé. Nála is rejtélyesebb azonban barátja, Kocskarjov (Sárközy Zoltán): játékmesteri tüsténkedésének, rohangálásának, szenvelgésének végképp nem lelni értelmét, magyarázatát. Ráadásul a két színész – bár igen jó pillanataik is vannak – komolyan játssza szerepét, szemben a többiek távolságtartó komédiázásával, s ez végképp összekuszálja az előadás gondolati és stiláris szálait.
Amúgy a két főszereplő távollétében szabályos komédia zajlik a színen – ehhez képest érthetetlenül lassú tempóban. A helyzet- és jellemkomikum megannyi lehetőségét érvényesítve mulatságos szituációkat és karaktereket látunk, az átlagosnál jobb alakításokkal, néhány új és több visszaköszönő színészi megoldással, sajnos esetenként alacsony szintű tréfálkozásokkal. A három kérő valóban három jellegzetes típus; cselekedeteik ott válnak hiteltelenné, amikor kudarcukat felismerve „drámázni" kezdenek. Ez alól csak Csíkos Sándor a kivétel, aki mértéktartóan, a mozgás, hanghordozás, mimika, gesztusok következetes használatával teremti meg az előadás legjobb alakítását, a pipogya, szerencsétlen kisebbik kérő figuráját. Simor Ottó és Sárosdy Rezső játékában a pontos és gondos szerepfelépítés ellenére külsődleges megoldások is érvényesülnek; mindketten ott bicsaklanak ki, amikor – valószínűleg rendezői utasításra – a diadalmas jelöltekből kikosarazott, megtört halandókká kell válniuk.
Az „ellentrió", a nők együttese lelkesen kavarja a dolgokat és állja a kérők „lehengerlő" ostromát. Bessenyei Zsófia nyafka kis menyasszonyjelölt, jól illik a gogoli képbe, bár ezt az arcát már láttuk korábban is. Csáky Magda agilis kerítőnője kissé cigányosra sikeredett, Hegedűs Erzsi nagynénije pedig az esetek többségében tétlenségre ítéltetett, bár ezt – az utolsó kitöréstől eltekintve, amikor a Régimódi történet nagyasszonyára emlékeztet – humorral viseli. Szolgaként az orosz típusok számát gyarapítja még Szabó Ibolya és Zsolnay András.
Talán méltányosabban kellett volna bánni az alakításokkal, hiszen, ha az előadás mégis megáll a lábán, azt főképpen a színészi „magánszámoknak" köszönheti. Látnivaló, hogy a színészek jó kedvvel vesznek részt a produkcióban – s ez már önmagában is olyan mozzanat, ami enyhíti az előadás gyengéit.
Jánosa Lajos m. v. stilizáltan rusztikus díszletei többféle funkció betöltésére alkalmasak, noha sem a nyitó és záró kép panoptikumszerű szerkezete, sem a ki- és betolható szobabelsők ötlete (épp az említett Szatíra Színház szolgált alkalmazására profi példával) nem nevezhető eredetinek. Schäffer Judit m. v. jelmezei stílusosak, jól segítenek körvonalazni viselőik jellemét.
„A színház katedra, amelyről egyszerre nagy tömegeknek olvassák fel az élet leckéjét" – írta egyszer Ny. V. Gogol. Nyilván ő lenne a legkíváncsibb, hogy ebből az előadásból milyen tanulságot vonnak le azok a bizonyos tömegek.
(Hajdú-bihari Napló, 1981)