Hol vagy, Tortilla Flat? (Steinbeck: Csirkefogók)

Nem kis merészség John Steinbeck Kedves Csirkefogók című regényének színpadi adap­tációjára vállalkozni. Az ábrázolt világ sajátos egyneműsége ugyan szinte kínálja magát a fel­dolgozásra, de egyúttal felébreszti a kételyt: vajon a regényben megjelenő különös látásmód át­menthető-e veszteség nélkül a színpadi közegbe?

Hiszen ami vonzó, bájos és szívet me­lengető Steinbeck művében, az mindenekelőtt az, ahogyan az író hőseit szemléli, és leírja, el­meséli, kommentálja cselekedeteiket. Vajon a színpad szükségszerűen dialógusokból építkező, lineáris cselekményvezetése mennyit képes megőrizni a laza történetekből álló, több szálon futó elbeszélés varázsából?

A kétségek eloszlatásához szerencsére fogódzót kínált Balogh Gábor rendező, aki nyilat­kozatában hangsúlyozta: nem Steinbeck művének színpadi változatáról van szó, hanem egy olyan önálló színpadi játékról, „csibészoperáról", amely Steinbeck regényének felhasz­nálásával készült. Úgy kell néznünk tehát, mint Csajkovszkij Anyeginjét vagy Prokofjev Rómeó és Jú­liáját, amelyeken senki nem kéri számon az eredeti művet, hanem szuverén alkotásként hall­gatja.

Jogos és logikus okfejtés, s a hivatkozott példák esetében helytálló is: Csajkovszkij és Prokofjev művei valóban autonóm zenedrámák; amelyekben a zene a meghatározó, s ehhez Puskin és Shakespeare drámái „csak" szövegkönyvül szolgáltak.

De mi történik akkor, ha a zene eleve nem az autonómia igényével lép fel, s nem meg-határozója, csak kísérőeleme az adaptációnak? Hogyan feledjük el akkor az eredeti művet, ha a belőle készült játék nem hoz létre új minőséget, nem válik öntörvényű alkotássá?

A Csokonai Színház Csirkefogók című bemutatója efféle dilemmák elé állítja a rendező útmutatását bizalommal kővető nézőt, aki amúgy őszinte örömmel fogadja a korszerű zenés színház megteremtését célzó szándékokat. Mert, ahogyan zajlik az előadás, úgy halványodik benne a rendezői kérés emléke, s tolul a látottak helyére Steinbeck regényének megannyi feledhetetlen jelenete.

Dékány Endre muzsikája ugyanis nem győz meg arról, hogy Steinbeck regényét, mint vonatkozási pontot, el lehet; sőt el kell vetni. Ez a zene annyira eklektikus, hogy végül is híján marad az önálló karakternek. Főként a latin-amerikai melódiai és ritmusvilágból merít, de van benne induló, esztrád, operett, pici rock (Ramirez szólója például hasonmása Mária-Magdaléna könyörgésének a Jesus Christ Superstarból) és még sok minden. Alapvetően szimfonikus jel­legű, a felhasznált elemeket stilizáltan kezeli, de nem tudja átütő, meggyőző formanyelvvé szervezni. Van benne néhány kedves dal, hatásos zárlat, ám ezek sem visszhangoznak sokáig a nézőben. Nem eléggé tisztázott dramaturgiai funkciója sem: a jelenetek közti váltásokban hosz­szú másodpercekre akasztja meg az előadást, holott nem kell díszletet váltani. Néhányszor épp a kifejlődő szituáció ellenében hat, feloldja a feszültséget: Big Joe például akkor kezd a bort dicsőítő nótába, amikor társai lopás miatt össze akarják verni. Egészében véve: ez a muzsika lágyabb, semlegesebb hangvételű, mint a regényben ábrázolt világ.

A zene persze elválaszthatatlan a feldolgozás egyéb dramaturgiai kérdéseitől. Versényi László szövegének Rozgonyi Ádám és Fábri Péter készítette átdolgozása nyelvezetében, dialó­gusaiban hűen követi Steinbeck regényét, de cselekményében a zenés játék igényeinek megfe­lelően egy szálra összpontosít erősebben. Mégpedig a szerelmi szálra, s ezzel óhatatlanul kom­mercializálja, elvékonyítja, érzelmessé hangszereli a regény differenciáltabb ábrázolásmódját. A paisanók világa így mintha csak háttér, kellék volna egy romantikusan bonyolódó love storyhoz, s még az a látszat is keletkezik, hogy Danny ennek megszakadása miatt hívja ki maga ellen a sorsot. Oka ennek részben az is, hogy a színpadon az eredeti szövegkörnyezetükből kiragadott dialógusok nem képesek megjeleníteni azt, ami Steinbeck elmesélésében oly érzék­letesen elevenedik meg az olvasó előtt így inkább néhány dolog-kerülő, lusta, borimádó, kópé fiatalember csínytevéseinek vagyunk tanúi, s nem egy „jószívű, mosolygó, becsületes szándé­kú, őszinte tekintetű", esendőségében szeretetre méltó nép-ségnek, amelyben „az udvariasságon túlnő a szívélyesség", s amely, ha kellően meg tudja indokolni, felebarátját is a legnagyobb lelki nyugalommal fosztja meg egyetlen nadrágjától. S mivel a környezetrajzban a színpadi változat nagyon is kötődik az eredetihez, s mert a feldolgozásmód túlságosan könnyed a téma általá­nosításához, igazában a „csibészség'', a „csirkefogóság", a „társadalom mellettiség" egyeteme­sebb érvényű rajzának sem tudjuk felfogni.

Az adaptációval szembeni hiányérzéseink ellenére azt kell mondanunk, hogy méltány­landó, helyenként élvezetes vállalkozás részesei lehetünk a színházban. Balogh Gábor rendező nem dimenzionálta túl feladatát: nemesen akart szórakoztatni, s ennek megfelelően szervezte a játékot Nagyon találó a nyitó és a záró kép: megadja az előadás hangulatát, illetve a mítosz ködébe burkolja a csibészek alakját A tágas teret – Kasztner Péter díszlettervező segítségével – öt részre osztotta, így jól elkülöníthetővé, mégis egységben láthatóvá tette a színpadot (csak Danny házáról nem tudjuk, hol van a kint és a bent), amit rendesen be is játszat. Nemcsak rajta múlik, hogy az első felvonás vége és a második felvonás eleje kevés új formációt hoz, így a történet ellaposodik, s csak a harmadik felvonásban gyorsul fel újra; de azért a tempónak nagyobb lendületet adhatott volna ezeken a helyeken. Sok szellemes ötlettel színezi a játékot (a fürdetés, a rendőr zsebkendője a porszívó), viszont a tömeg mozgatásával bajban van: Tortilla Flat lakóinak megjelenése mindig kicsit mesterkélt, kellékszerű, operettes jellegű. Nagyobb figyelmet szentelhetett volna a csirkefogók egyéni karakterének kibontására is. Egyáltalán: egy fokkal civilizáltabb, rendezettebb, agilisabb ez a Tortilla Flat a Steinbeckénél, ahol a hősök életében már megerőltető eseménynek számított, ha délelőtti heverészéseik közben egy legyet agyon csaptak a lábukon. (Dóra Gábor jelmezei is a szereplőket jellemzik jobban; a tömeget kissé megszépítik.)

Több egyenrangú szerepet kínál és kollektív játékot, sokoldalú igénybevételt kíván a közreműködőktől a műfajilag meghatározhatatlan előadás.

Ének, tánc, próza – nem könnyű összhangba hozni úgy, hogy közben egyéniséget is kapjon a figura. A szereplők becsületére válik, hogy playbackről énekeltek, nagyobb hibák nélkül. A csirkefogók vezére, Vitéz László kellően súlyos, bár kissé darabos (éneke nem mindig tűnt tisztának). O. Szabó Istvánnál van az ész, Szatmári Györgynél a bor és a humor, Sziki Károlynál a pénz és a beilleszkedés minden félelme-vágya. Mindhárman jól játszanak. Böröndi Tamás és Dánielffy Zsolt színtelenebbek, Kelemen Csaba sokat gesztikulál (énekében is bizonytalan). Csoma Judit kissé emelkedett szerelmes. A „három grácia" kórusában Tikos Sári és Kőszáli Ibolya mellett Vándor Éva tűnt ki. Kiss László szigorú vendéglős, Szabó Ibolya kikapós feleség. Fiatal pap Nagy Tamás, rendőr-karikatúra Somló Gábor. Koreográfus Somos Zsuzsa volt.

(Hajdú-bihari Napló, 1982)