USA XI. Saint Louis, blues, jazz és néhány feledhetetlen este emléke

Amerikai ösztöndíjam utolsó néhány napját egy régi debreceni jazzbarát meghívására Saint Louis-ban töltöttem. Felkerestük a világ egyik legnagyobb hanglemezboltját, hallgattunk jazzt a Jazz at the Bistro nevű helyen, és két estét is eltöltöttünk az ottani Broadway két, egymással szemben lévő blues-kocsmájában. Voltak élményeink.

Dr. Varga Attila 1998-ban döntött úgy, hogy új irányt ad életének. Áttette székhelyét az óceán túlsó partjára, Saint Louis-ban telepedett le, ma orvosként dolgozik egy kórházban, színes mexikói műtárgyakkal otthonossá tett loft lakásában gyakran leül zongorája elé, és sűrűn látogatja a helyi blues- és jazzszentélyeket. Neki köszönhetően indult a Debreceni Jazznapok amerikai városokat bemutató sorozata 2003-ban éppen St. Louis-zal.

The Euclid

A zsúfolt, zajos, lüktető New York után éles kontraszt a milliós város tágas, kihalt utcáinak, parkjainak és elegns kertvárosi lakóházainak a látványa. Érkezésem után azonnal a Euclid nevű híres lemezboltba mentünk, ahol Joe Schwab tulajdonossal találkoztunk. Az üzlet két szintjét is elfoglaló bakelit- és CD-gyűjtemény lenyűgöző látvány, de inkább nem fájdítottam vele a szívemet. A Euclid-nak rendszeres magyarországi üzletfelei is vannak, többen rendelnek tőlük lemezeket aukcióikon. Mint a tulajdonos elmondta, a betérő forgalom észrevehetően csökkent az utóbbi időben, de ezt ellensúlyozzák a világ minden részéből érkező postai megrendelések. Érdekes fejlemény az immár 180 grammos változatban nyomott nagylemezek iránt megújuló, a fiatalok körében is tapasztalható érdeklődés, akik szüleik példája nyomán retró élményként fordulnak a bakelitekhez, és vásárolnak hozzájuk lemezjátszókat. Tehát, miközben az internetes letöltések és stream-elések miatt lecsengőben van a CD-korszak, egy korábbi, jó minőségű és tartós hanghordozó a reneszánszát kezdi élni. Legalábbis Amerikában.

Jazz at the Bistro

Saint Louis nem tartozik a kontinensnyi ország jazz-szempontból meghatározó települései közé, de jó pár éve jazzkedvelők kezdeményezésére létrejött a Jazz Saint Louis nevű nonprofit egyesület, amely őrzi a lángot, működteti a Jazz at the Bistro nevű, országos rangú klubot, és többek között oktató programokat is szervez. A galériás, igényes kialakítású, szemmel láthatóan elsősorban (fehér) középosztálybeliek által kedvelt klubban azon a héten Pat Martino gitáros triója játszott két műsort.

Pat Martino

Ott találkoztunk az egyesület vezetőségének egyik tagjával, Richard McDonnell-lel, aki nyugalmazott üzletemberként az ismert MaxJazz lemezkiadó tulajdonosa. Együtt hallgattuk meg az összeszokott trió lendületes játékát, a szünetben pedig a város jazzéletéről és a lemezkiadás helyzetéről beszélgettünk. Bár volt étel- és italszolgáltatás, McDonnell úr magával hozta kedvenc – mint elárulta, háromdolláros - vörösborát, amit jóízűen el is fogyasztott az este során. Közben azért elmesélte, hogy a lemezkiadást hobbiból űzi, az inkább a straight ahead stílust képviselő, az ország különböző városaiban élő művészeket maga választja ki, a felvételeket többnyire New Yorkban rögzítik, az ízléses kartonborítók tervezője Chicagoban él – ilyen szempontból tehát mellékes, hogy a kiadó székhelye éppen St. Louis. Hozott is három friss CD-t mutatóba vonós-, zongora- és fúvós-sorozataikat illusztrálva három, számomra addig ismeretlen muzsikustól: Ben Wolfe (nagybőgő), Ben Paterson (zongora) és Emanuele Cisi. Amikor az utóbbi hallatán kérdően felvontam a szemöldököm, a választást a tulajdonos azzal indokolta, hogy Branford Marsalis nagy tisztelője olaszországi kollégájának.

Richard McDonnell

A Jazz at the Bistrotól jó nagy ugrás a Broadway, de megéri a fáradság, ugyanis két bluesklub is minden este élő zenével várja a vendégeket. A BB’s Jazz, Blues and Soup modern, befelé hosszan elnyúló téglaépület, a vele szemben elhelyezkedő, viseltes Beale on Broadway faházat azonban mintha a vadnyugati filmekből telepítették volna ide. Ne legyen félreértés, nem koncerttermekről van szó, a helyi idegenforgalmi kiadványokban kiemelten ajánlott létesítmények valójában bárok (ez jobban is hangzik, mint a blueskocsma), ahol minden este élő zene szól. De még milyen!

A Beale-ben kétszer, különböző formációkban hallottuk a 65 éves Ronald Johnson énekest, míg a BB’s-ben egy fiatal blues-funky csapat, majd a 74 éves David Dee énekes-gitáros szórakoztatta a közönséget. Egyik sem volt tisztán bluesprogram: Johnson műsora elsősorban 60’s évekbeli soul számokból állt, és Dee is különböző irányokba nyitott. Időnként színpadra lépő fiatal énekesnői úgy adták elő Aretha Franklin számait, mint maga a soul királynője! Itt ilyen az élő zenei hagyomány. Ingáztunk a két épület között, a hangulat mindkét helyen fergetegesen alakult, amiben persze a helyi főzésű söröknek (egykor St. Louis volt az amerikai sörfőzés központja) nem elhanyagolható szerepük volt.

Ronald Johnson (Fotó: Varga Attila)

Ezen az estén a Beale parányi színpadán Ronald Johnsont hattagú együttes kísérte, amely hajnali háromig kotta nélkül játszotta a precíz arranzsmanokat. Úgy szóltak, ahogyan a nagy könyvben meg van írva, pedig közülük csak az énekes és a dobos hivatásos zenész. (A két idősebb fúvós, a rezzenéstelen arcú trombitás civilben ügyész, a szaxofonos ügyvéd.) A BB’s-ben a nagykarimájú bőrkalapban és hosszú bőrkabátban pengető David Dee állt a reflektorfényben: kevés hangot játszott, de azt úgy, hogy mindegyiknek súlya, jelentősége lett. Hát igen, ilyen a blues és a soul, amikor saját közegében, tiszta forrásból szólal meg.

Ez a közeg helyi emberekből áll, feketék és fehérek békés egymás mellett sörözése, akik a zene és a társaság miatt keresik fel a klubokat, hogy élvezzék az életet, együtt énekeljenek a fellépőkkel, olykor táncra perdüljenek – a tiszta források pedig üdvözlik őket, két szám között tréfálkozva szólnak hozzájuk, a szünetekben a bárpultnál tárgyalják meg velük az élet fontos dolgait. A remek zene és az oldott légkör miatt a messziről jött utazó is feloldódik a hangulatban, a második este már jó ismerősként veregeti hátba az énekest, s amikor hajnaltájt kilép az utcára és felnéz a csillagos égre, azt kívánja, bárcsak otthon is ilyen feeling jegyében telnének a hétvégék, de legalább minden harmadik.

(jazzma.hu, 2013)