Szekszárd Jazz Quartet: 15th Birthday
Nem akármilyen hely Szekszárd a magyar dzsessz térképén. Jó évtizede, amikor a magyar jazzklubvezetők a dunántúli városban tartották országos találkozójukat, a vendéglátók egész estés koncerttel kedveskedtek a résztvevőknek, amelyen énekegyüttestől a kombón át a nagyzenekarig több formáció bemutatkozott. A zsúfolásig telt koncertteremben másutt nem tapasztalható bensőséges hangulat uralkodott, szinte tapintható volt az előadókat és a közönséget egybekapcsoló érzelmi közösség. A vendégek meglepődve tapasztalták, hogy ez a magyarországi méretekben is kicsinek mondható város milyen élénk jazzéletet mondhat magáének.
A fellépők között volt a nem sokkal korábban alakult Szekszárdi Jazz Kvartett. Szomorú halálesetek vezettek oda, hogy a ma fennállásának tizenötödik évfordulóját ünneplő együttes csak felerészben azonos az eredetivel. A jazzéletnedvek azonban, mint a jelek mutatják, nem apadtak el Szekszárdon, az új tagokkal bővülő együttes sorozatban jelentette meg lemezeit, majd újabban a Pannon Jazz kiadó jóvoltából CD-it. A legújabb opus a zenekar profiljának keresztmetszetet adja, amennyiben helyet kaptak rajta saját szerzemények, jazzörökzöldek, illetve klasszikus zenei feldolgozások. A zongora-vibrafon-bőgő-dob összetétel miatt egykor kézenfekvő volt a párhuzam a SZJQ és a MJQ játéka között, az összevetés azonban mára okát vesztette.
A szekszárdi együttesben bőgő helyett basszusgitár hozza az alapokat, az akusztikus zongorát pedig elektromos instrumentum váltotta fel a felvételen. A hangzáskép – kényszerű? – módosulása eklektikussá oldotta a zenét. Már a Pannon Jazz felvételein sorozatban alkalmazott Korg zongora steril hangja is zavarja a hallgatót, a basszusgitár szerepeltetése azonban gyakorlatilag értelmezhetetlenné teszi a zenei irányt. Gondolhatnánk, hogy a Paul Desmond híres Take Five-ját szellemesen megfejelő, lemezindító Take Six hatnegyedes ritmikája a brubecki kamarahangzás követésére utal, ám mindjárt a következő szám – és még jó pár további, beleértve a Jobim-Getz-féle, stilárisan ugyancsak alapvető Girl from Ipanema címűt – a latin zene világába viszi a hallgatót, de akad két lendületesen szvingelő Mozart-feldolgozás is, ami az európai klasszikus zene dimenziói felé nyitja a repertoárt. Mindez természetesen nézőpont kérdése: a tematikai sokféleség akár erényként is fölfogható, s az sem nagy baj, hogy a saját szerzemények (mindegyik tag szerepel szerzőként) túlsúlyba kerültek az összeállításban. Ennek a main stream zenének alapvető problémája az, hogy a darabok szerkezete túlságosan kiszámítható, gyakran közhelyesen követi az európai funkciós hangrendszert. Mindig sejteni lehet, hogy milyen akkordra milyen harmóniájú improvizáció vagy zárlat következik, az építkezés nem szolgál váratlan hangnemi megoldásokkal vagy hangsúlyeltolódásokkal, amelyek a modern jazzt annyira izgalmassá tehetik.
Kétségtelen, hogy az 1988-as, Hűség című bemutatkozó lemez óta a Szekszárd Jazz Quartet előadásmódja magabiztosabbá vált. A két szólista, Kelemen Endre és Hulin István merészebb hangszeres megnyilatkozásokra vállalkozik, a hangsúly így a kompozícióról a szólisztikus jelenlétre került. Kelemen vibrafonja jól érvényesül a felvételen, az ő frazírozása jazzesebb, több benne a ritmikai feszültség, mint Hulin klasszikus kötődésű zongorázásában. A születésnapi lemez a szekszárdi együttest olyan csapatnak mutatja, amelyik, legalábbis előadásmódját tekintve, növekvő öntudattal futja be a maga által kijelölt pályát. Tizenöt év nagy idő, most kell megállni és szétnézni, nehogy önmagába térjen vissza a kör.
(Gramofon, 1997/10)