Jerry Bergonzi: Tenorist
Ha szobrot akarnánk emelni azoknak a muzsikusoknak, akiknek népszerűsége nincs arányban szakmai kvalitásaikkal, a modellt Jerry Bergonziról lehetne mintázni. Pedig az 1950-es születésű bostoni tenoros 1979-81 között Dave Brubeck együttesében is játszott, ami elegendő alap lehetett volna a hírnévre. Nem így történt, s noha átmenetileg a Blue Note kiadó is felkarolta (Standard Gonz, 1989), a kitörés elmaradt, Bergonzi visszavonult Boston környékére, ahol tanít, koncerteket ad, és természetesen lemezeket is készít kisebb kiadók gondozásában. Az okokat nem ismerjük, egy azonban tény, hogy a harmóniailag rendkívül képzett, erőteljes tónusú szaxofonos sokáig nem tudott kibújni a rá nagy hatást gyakorló John Coltrane árnyékából. Az utóbbi évek azonban változást látszanak hozni, a Savant kiadónál 2006-ban megjelent, Tenor of the Times című, sikerült album és az azt követő Tenorist a megújulás, továbblépés jegyeit mutatja Bergonzi pályáján. A Sturm und Drang korszak lezárultával a szaxofonos játéka letisztult, az önmagát kereső, feszítő belső erő mederbe terelődött, s Coltrane ernyője is csak időnként nyílik ki játék közben. John Abercrombie gitáros, Dave Santoro bőgős és Adam Nussbaum dobos neve előrevetíti, hogy mit várhatunk az 57 perces korongtól. Az eredmény: kimunkált kompozíciók (7 Bergonzi- 1-1 Monk- és Kenny Dorham-darab), precíz, ihletett zenekari játék, sűrű szövésű szólók – modern hangvételű, esetenként a határokat feszegető, feszes straight ahead zene. Még trükközésre is futja: a With Reference című számban Bergonzi másik szaxofonszólamot is feljátszik, a Konitz-Marsh kettős játékát idézve. Remekül kivitelezett album, zeneileg egy fokkal kevésbé izgalmas matériával.
* * * *