Népzene - fiatalok nyelvén (Pályavázlat a Délibáb együttesről)
A magyar kulturális élet sajátos jelensége volt – s ma is az – a néhány évvel ezelőtt szárnyra kapott népzenei mozgalom, amely a népi kultúra iránti érdeklődés növekedésével párhuzamosan bontakozott ki, s a fiatalabb generációk közvetítésével ismét a népzene felé fordította a társadalom figyelmét. Az egymás után alakult ifjú együttesek (Sebő, Muzsikás, Vízöntő, Mákvirág) felkutatták a népzene ma is élő rétegeit, s maguk is avatott tolmácsolóivá váltak.
Az évek során országos ismeretségre szert tett zenekarok többsége a fővárosban működik, az ő muzsikájuk hallható leggyakrabban a különböző fórumokon, s mellettük kissé háttérbe szorulnak – milyen ellentmondás, hogy még a népzene esetében is ez a helyzet! – a legalább olyan tehetséges vidéki csoportok, előadók. Talán a debreceni Délibáb együttes az egyetlen, amelynek sikerült legyűrnie a 220 kilométeres távolságot: rendszeresen szerepelnek a rádióban, foglalkoztatja őket a televízió is, s az idén elkészült első önálló nagylemezük, amely ezekben a napokban került a boltokba. Kevesen tudják azonban, hogy noha a Délibáb ténykedése egy ideje egybeesik a népzenei mozgalom fellendülésével, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola debreceni tagozatának hallgatóiból alakult együttes már jóval a mozgalom általánossá válása előtt felfedezte magának a népzenét, s vállalkozott annak színpadi tolmácsolására.
Mozarttól a citeráig
Az ismerkedés gyökerei 1968 tájára nyúlnak vissza, amikor néhány zenei főiskolás Bach és Mozart szonátái mellett a magyar nép zenéje iránt is érdeklődni kezdett. Fölfedezték, hogy van egy olyan muzsika, vannak olyan hangszerek, amelyeket egyszerű parasztemberek is boldogan szólaltatnak meg. A hajdúnánási vagy a püspökladányi citerazenekar játékát látva úgy gondolták, hogy saját, s mások örömére maguk is megpróbálkozhatnának ezzel a zenével. Szokatlannak tűnt akkoriban ez az elhatározás, mert korántsem volt annyira divat a népi kultúra, nem voltak népzenei lemezek, tanulmányaik során a népdalelemzéseken túl eredeti anyagot alig hallottak, s a magyar nép hangszereivel sem ismertették meg őket a magyar Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán.
Mindenféle kotta, hangzóanyag és hangszerismeret nélkül kezdtek el tehát foglalkozni a népzenével, s a furcsának ható, de korántsem véletlenszerű elhatározásukat a szerepléseik iránt megnyilvánuló érdeklődés terelte egyre határozottabb irányba. Utólag visszatekintve kezdetleges, tisztázatlan vállalásnak tűnik kísérletük, hiszen a szép szándékon és egy-két hangszeren kívül egyéb sem volt birtokukban. Nem tudatosan, hanem inkább ösztönösen közeledtek a népzenéhez, s műsoruk eleinte jobbára a népdalok énekes, illetve hangszeres előadására korlátozódott, a népdaloknak a maguk számára felfedezett szépségét szerették volna megéreztetni a közönséggel. De egymást követték az események: szaporodtak a meghívások, felkérések, mert érdekes volt, sikereket hozó, hogy fiatalok állnak a színpadon, és népi hangszereken népzenét játszanak. A szereplés, a közlés lehetősége, no meg a népzene megismertetésének növekvő vágya vezette őket tovább: értéket találtak, s ezt az értéket akarták átadni másoknak is. Aztán 1972-ben egy rádióműsor és egy lengyel út hatására felvették a Délibáb nevet, és a művelődési központ amatőr csoportja lettek.
Tánczene pedagógiával
A sorozatos fellépések szükségessé tették a repertoár bővítését, az elmélyülést a zenében, hiszen eleinte klasszikus zenei tanulmányaik alapján játszották a népzenét. Jöttek a zenei szakkönyvek. Az eredeti hangzóanyagok, az élményszerű gyűjtőutak falvakban és a népi kultúrát legtovább őrző Erdélyben; a találkozások népzenészekkel és népzenetudósokkal – mind tágították, mélyítették az ösztönös irányt a zene hiteles tolmácsolásához. Gyarapodott hangszertáruk, a legváltozatosabb helyekről szerezték be az eredeti instrumentumokat, némelyiket pedig maguk fabrikálták.
Mindezek újabb lehetőségeket nyitottak meg; feltámadt bennük az igény az autentikusságra, a visszatérésre a tiszta forrásokhoz; Az elemzés magával hozta aztán a felismerést, hogy összefüggéseiben miként él a népzene; ekkor kezdték elsajátítani bizonyos területek összefüggő zenéjét, majd táncrendjét – hiszen a népzene szorosan kapcsolódik a tánchoz is. Így jutottak el a táncházhoz.
A Délibáb együttes 1974 tavaszán próbálkozott először táncestékkel. A siker folytatásra ösztönzött, s megszületett a szomszédolás terve. Szemben a pesti táncházak induktív módszerével, amely a tánc felől közelített a népi kultúrához, ők a másik, deduktív módot választották: az egészből kiindulva komplex szórakozási forma kialakítására törekedtek, amelyben a tánc mellett helyet biztosítottak a népművészet más ágainak is az irodalomtól az építészetig. Ez a kezdeményezés egyedülálló, s új távlatokat nyithatna meg a népi kultúra értékeinek bemutatásában, a szabad idő kellemes és hasznos eltöltésében, ha az együttes megfelelő partnereket találna elképzelései megvalósításához.
A népi muzsika színpadi megszólaltatása és a táncház szervezése a Délibáb tagjainak életében egy folyamattá állt össze, amelynek: középpontjába mindinkább a magyar népi kultúra ma is ható értékeinek megőrzése és átadása került. Ezért – lévén pedagógusok is – szinte törvényszerűen jutottak el a népzenei oktatás fontosságának felismeréséhez. 1978-ban kis népzenei iskolát indítottak el a debreceni Lőwy Sándor Űttörőházban, amellyel pótolni szeretnék mindazt, ami hiányzik az általános iskolai zenei oktatásból. A magyar zenei képzés szerkezetében ugyanis – akkor, amikor Bartók és Kodály példáján az egész világ ránk figyel – érthetetlenül kis hányad jut a népzenére, a hangszeres népi muzsikára. A Délibáb szándékainak lényege, hogy egyrészt a hangszerekkel ismertetik meg a gyerekeket – ehhez metodikai tankönyveket készítenek –, másrészt a hangszereken és a népzenén keresztül a zenei nevelés egyik útját kísérletezik ki, a folklór és a klasszikus zene közös értékpontjainak keresésével. Ezzel új alapokra helyeznék a népzeneoktatást – jó volna, ha erre a zenei oktatási intézmények is felfigyelnének.
Ismeretátadás és értékmegőrzés
Az eddigiek talán bizonyítják, hogy a Délibáb együttes ténykedésének különböző formáiban egy ügyet szolgál elhivatottsággal: a magyarságtudat, a magyar népi kultúra értékeinek ápolását és közvetítését. Nem könnyű és nem mindenütt népszerű feladatra vállalkoztak, hiszen az ismeretek és kulturális javak tömeges áramlásának idején akadnak, akik elfeledkeznek arról, hogy minden nemzet és nép a saját kultúrájában él, és fennmaradásra is csak önnön kulturális identitásának megőrzésével van esélye. Ami persze nem zárja ki az idegen hatások egészséges asszimilációját.
Jövőre ünnepli fennállásának tizedik évfordulóját az együttes. A jubileum alkalom a megtett út felmérésére, a következő lépések kijelölésére. A Délibáb tagjainak nincs okuk a szégyenkezésre: itthon és külföldön is sokfelé jártak, sokhelyütt szereztek örömet a magyar népzene megszólaltásával. 1978 óta a Kölcsey Ferenc Művelődési Központ munkatársaiként – azóta hozzájuk tartozik a megyei pávakörök szakfelügyelete – minden feltétel rendelkezésükre áll elképzeléseik csiszolásához, a gyűjtőmunkához, hangszeres tanulás közös hasznosításához.
Szerteágazó tevékenységük tengelyében továbbra is színpadi munka marad. Az eredeti zenében való fokozottabb elmélyüléssel párhuzamosan élni kívánnak a népzene alkotó újrafogalmazásának lehetőségeivel is, mint nagylemezük példázza. Nem titkolják, hogy a zenei irány – eredeti megszólaltatás vagy átértelmezés – dolgában megoszlanak a vélemények az együttesen belül, ami nem csoda, mert ez ma a városi népzenei együttesek egyik alapkérdése. Egy biztos: Bartók tiszteletében fel akarják vállalni a mennyiségi közvetítést, hogy a népzene beépüljön a zenei köztudatba, s talajáról új, a kornak megfelelő minőségek születhessenek.
(Hajdú-bihari Napló, 1979)