Chris Botti trombitája

Van a dzsessznek egy ága, amelyet a „törzs” felkent papjai kézlegyintéssel intéznek el, ha egyáltalán szót ejtenek róla: a smooth, magyarul meleg, lágy dzsessz. Szállodai liftekben, bevásárlóközpontokban gyakran hallható, dallamos, kellemes hangzatokból összerakott, mívesen kivitelezett zene ez, amiből épp az igazi dzsessz lényege hiányzik: a spontaneitás, a rögtönzés szabadsága, a meglepetés hangja. Chris Botti amerikai trombitás szólókarrierje eddig túlnyomórészt a smooth és a pop dzsessz terrénumához kötődött, bár nevet szélesebb körben Sting kísérőzenészeként szerzett magának. Önálló magyarországi bemutatkozása meglepetésként érte híveit, és alaposan rácáfolt azokra, akik kategorikus imperatívuszokban gondolkodnak a zenéről (is).

Az amerikai-olasz identitású, 45 éves, fiatalos fazonú Botti négy fekete muzsikussal érkezett: a billentyűs hangszerek mögött Billy Childs ült, a gitárt Mark Whitfield pengette, a bőgőt és a basszusgitárt James Genus kezelte, a dobokat pedig Billy Kilson bűvölte; napjaink dzsesszvilágának több stílusban jártas, virtuóz hangszeresei. A sztár természetesen Botti volt, aki úgy adott teret társainak, hogy közben végig éreztette: ez az este róla szól. Értelemszerűen elhangzottak a smooth hangzásvilágba illeszkedő darabok (a Caruso című népszerű olasz dal, Ennio Morricone egyik filmbetétje vagy Burt Bacharach és Botti közös szerzeménye; utóbbi Sally Smith vendégénekesnő igéző előadásában), de a trombitás kifejezte tiszteletét a nagy előd, Miles Davis előtt (a Flamenco Sketches és a My Funny Valentine lírai tolmácsolásával), és egy dal erejéig megidézte kedvenc filmjét, a Cinema Paradiso-t is. A koncert szemléletesen illusztrálta a tételt, hogy a dzsesszben a téma, a kompozíció csak kiindulópont: a lényeg az előadásmód.

Bármihez nyúlt Botti és csapata ezen az estén, az költői érzékenységű, ihletett előadásban szólalt meg. A zenészek látványos szólókban mutatták meg magukat (a legkáprázatosabb Billy Kilson dobos volt), de a nagyszerű egyéni teljesítmények kevésnek bizonyultak volna, ha nem pattan ki többször a szikra, ha nem jön létre az áramkör, ami az együttes játék ritka magaslataira emelte a produkciót. A hangszerén kiválóan képzett, az érzelmek széles skáláját bejáró Botti bebizonyította, hogy első rendű dzsesszmuzsikus, aki olyan zenét játszik, amelynek puha tapintású, sima felszíne alatt kivételes előadói felkészültséget és muzikalitást igénylő, mélyebb rétegek húzódnak meg. Szerencsésnek mondhatják magukat azok, akik előtt ez is feltárulkozott.

(Magyar Hírlap, 2007)