Valami van, de.... (LGT, Generál, Neoton, Demjén)

Az ősz beköszöntével négy új poplemez jelent meg gyors egymásutánban az üzletekben: az LGT, Generál, Neoton együttesek és Demjén Ferenc munkálkodásának eredményeit rögzítő albumok. Ez a négy lemez egyfajta keresztmetszetét adja a magyar pop jelenlegi törek­véseinek.

Minek ide szöveg?

Ezt kérdezi a Generál együttes férfikara Zenegép című nagylemezének első felvételén. Ahogy illik, rögtön hozzá is teszi, hogy helyette „csak a zene szóljon". A kérdéssel és a javaslattal egyetérthetünk, olyan szövegekre valóban nincs sok szükség, amilyenek ezen a lemezen el­hangzanak. Mert sajnos maga az együttes nem marad hű a bevezetőben kinyilatkoztatottakhoz, a többi szerzemény ennélfogva magasröptű eszmefuttatások részesévé avatja a hallgatót. Mini­atűr életképeket hallhatunk egy utcai sétáról, egy dalról, amely útra hív, egy rajongóról, arról, mi minden lehetett volna Horváth Charlie, no és arról, hogy a Generál együttes tagjai felett is elszállnak az évek. Némi szarkazmussal ez utóbbi kijelentést akár múlt időbe is tehetnénk, mert – jóllehet az éppen divatos funky stílust követi – ezzel a lemezzel a Generál aligha írja be nevét az örökkévalóság nagy piros könyvébe. De még a jelenébe sem.

Nemcsak a szövegeknek, de a zenének sincs kialakult karaktere; a fülnek kifejezetten kel­lemetlen melódiák váltakoznak fantáziátlan zenei betétekkel. A címadó számon és a Könnyű álmot hozzon az éj című lírai dalon kívül nincs egy ütőképes szerzemény a lemezen. Valami görcsös erőfeszítés érződik még a legdinamikusabb nótán is, ami hamar elveszi az ember kedvét a további hallgatástól. Az instrumentális részek vérszegények, még Tátrai Tibor virtuozitását sem használják ki. Adottságait tekintve úgy tűnik, a Generálnak a funky helyett a bluesra kelle­ne inkább figyelnie. Ez a lemeze ugyanis sajnálatos kudarc.

Valami hozzá hasonlót

A Neoton együttes, amely az utóbbi években hamvaiból éledt újjá, friss nagylemezén a disco-stílus köpenyét húzta magára. El kell ismernünk, jól áll rajta. A készen kapott formákat ügyesen töltötte ki fülbemászó dallamokkal, gördülékeny – helyenként kitűnő hangszerelésű – zenei aláfestéssel. Jó iparoscsalád ez a Neoton Família, érti a szakmát, tudja, mit honnan kell venni, és hova tenni. Legalább fél tucat slágerjelölt található a 13 számos emezen. Ha az ember kevés­bé ismerné a műfajt, azt is mondhatná, milyen ötletgazdag ez az együttes; így azonban lépten-nyomon beugrik a képzet: de ismerős ez a részlet, mintha már hallottam volna valahol – s nem kell sok töprengés, hogy kiderüljön az ihlet forrása. (Ami persze véletlen is lehet.)

Bevallottan slágerzenét játszik a Neoton; nem ő tehet róla, hanem a mai ínséges idők, hogy meg kell dicsérni érte: mert ezt legalább ízléssel, jó arányérzékkel, kulturáltan teszi. Néhol ugyan elveti a sulykot, s ekkor patakzanak az érzelmek; egészében véve azonban fiatalos, lendületes tánczenét játszik. Ennyit: nem többet, nem kevesebbet. Helye van ennek is.

A szövegekre túl sok szót nem érdemes vesztegetni: egyszerűen bugyuták. („Kővirágot szednék a betongyepen, s szétosztanám, hogy mindenki boldog legyen.")

Csak fújja a dalt

Kevés olyan egyénisége van a magyar popzenének, aki önálló lemezt mondhat magáénak. Demjén Ferenc a kevesek közé tartozik. Önálló albumának megjelenése eseményszámba ment; tartalma már kevésbé.

Ismeretes, hogy pár hónappal ezelőtt Demjén kivált a Bergendy-együttesből, s új utakra indult. Lemezén a népes szereplőgárda mellett volt együttesének tagjai is közreműködtek, ami önmagában jelzi, hogy a tíz szám még a régi korszakának terméséből származik. Ami nem is lenne baj, ha érződnének rajtuk a változtatás szándékának jelei. Így azonban olybá tűnik, hogy egy jobb formában levő Bergendyt hallunk, s nem derül ki, mitől szólólemez ez a lemez. Hacsak nem abból kellene rájönni, hogy a számok hangvétele meglehetősen szubjektív; de ez korábban is jellemzője volt Demjénnek.

A dalok elég változatos skálán helyezkednek el: vannak köztük panaszosak, nosztalgi­ku­sak, melankolikusak, líraiak, komorak – csak éppen humorosak nincsenek. Demjén mindent halálosan komolyan vesz: az élet Nagy Igazságait kutatja, de mivel hiányzik belőle a kellő (ön)irónia, válaszai szükségképpen közhelyekbe fulladnak. Ezért egy ponton túl már hitelüket vesztik a borzalmasan komoly szándékok, s önmaguk ellentétébe fordulnak, érdektelenné vál­nak. Ez mindenekelőtt a szövegekben jelentkezik.

Kár pedig, mert a lemez zenei anyaga igen színvonalas. Megoldásaiban néhol a nagy fúvós dzsessz-rock együttesek technikájára emlékeztet, persze Demjén alkatából következően inkább poposan, mint dzsesszesen. Saját szerzeményei közül a Szívj friss levegőt, a Nálad van a mennyország és a Sohase félj emelkedik ki. A vendég szerzők számaiból Presser Mikor elindul a vonat című dalának nagyszerű refrénje vált ki leginkább érzelmeket a hallgatóból.

Mindenki másképp csinálja

Az ősszel megjelent nagylemezek közül fenntartás nélkül csak a Locomotív GT albumát tudjuk elfogadni. Ez a lemez sem igen mérföldkőként vonul be a hazai popzene történetébe; de mint szuverén egész, rendkívül figyelemre méltó teljesítmény.

Az LGT teljesen egyéni színt képvisel a műfajban. Ma már talán ők testesítik meg egyedül azt a programot, amellyel a beat a hatvanas évek elején meghódította az ifjúságot. Zenéjük közösségi kollektív tartalmakat hordozó (egyik kulcsszavuk a „mindenki"), s magában rejti az önkifejezés mozzanatát. Belülről fakadó, eredeti, igazi popzene. Természetes és őszinte, mint maga a fiatalság, amelyről-amelynek szól.

Zene című nagylemezüket mindenekelőtt az ökonómia jellemzi. Ezen az albumon nincs egy felesleges hang sem; de minden hangnak jelentősége van, s mindegyiknek megvan a maga helye. Letisztult, visszafogott eszközökkel dolgoznak, talán túlságosan visszafogottan is; néhol nem ártott volna kicsit szabadjára engedni magukat (aránytalanul kis szerepet kap például a szólógitáros, Karácsony János). A lemezen Presser Gábor egyénisége és zongorajátéka a meg­határozó, a nyolc szöveges dalból ötnek ő a szerzője.

Önmagukat adják az LGT tagjai ezen a lemezen. Számaik fele komolyabb, bluesos, bal­la­dai hangvételű – másik felében viszont örömmel fedeztük fel az (ön)iróniát és szellemességet, amit Demjén Ferencnél hiányoltunk (sajátos jelenség, hogy kölcsönösen szerepelnek egymás lemezén). A Jó barátok vagyunk, a Boogie a zongorán, de különösen az alcímadó Mindenki másképp csinálja épp ezzel a távolságtartással közvetít olyasfajta magatartást, amely talán ma az egyetlen lehetséges viszonyulási alap (szöveg: Sztevanovity Dusán).

Hosszabb elemzést igényelne és érdemelne az LGT lemeze. Mivel erre itt nincs lehetőség, helyette, mintegy összegzésként, be kell érnünk azzal a kissé nosztalgikus megállapítással: menynyire más lenne a helyzet, ha Magyarországon az egész beatmozgalom azt a fejlődésvonalat követte volna, mint a Locomotív GT.

(Hajdú-bihari Napló, 1977)