Éjszakai korzó

 

A helyszín a Duna korzó (ahogy a műsorújság írja: Duna corso), az adó a Petőfi rádió, az idő­pont éj­szaka tizenegy tíz, a műsor címe Korzó, jellege csevegés. Ez megy már hetek óta, s a nagy ötlet az, hogy a műsorvezető – akinek amúgy más a foglalkozása – egy héten, pon­tosabban öt estén át ugyanaz a személy. Ez jó a kiválasztottnak, mert öt alkalommal játszhat fősze­repet, jó a szerkesztőnek, mert nem kell bíbelődnie öt különbö­ző, netán másként gon­dolkodó személy felkutatásával, és jó a hall­gatónak, mert elég végigülnie egy műsort, és tudni fogja, mire szá­míthat a következő négyben.

A múlt héten Bánó András, a Magyar Televízió kétszeresen trónfosztott (Egyenleg, Ob­jektív) szerkesztőségvezetője találtatott arra érdemesnek, hogy a házigaz­da szerepét be­töltse. Egyszer Bu­dapest volt a téma olyan neves kulturális személyiségek közre­működésével, mint Török András, a Nemzeti Kulturális Alap igazga­tója, egy rendhagyó Budapest-úti­könyv szer­zője, vagy Mácsai Ist­ván festőművész; másszor a tévé­híradó egykori főszerkesztője, Matúz Józsefné ült a mikrofon előtt. Mit ér a tévés személyiség, ha nincs előtte a súgógép, s oldottan, szellemesen, mégis összefogottan kérdezve kell egy műsort tartal­massá, érdekessé formálnia? Ez volt itt a nagy kérdés, ám egyket­tőre kiderült, hogy a rádió nem a televízió, s Bánó nem Mélykúti Ilona, akiből, ha benyomja a gom­bot, úgy patakzik a szó – hogy il­lő természeti kép­pel éljünk –, mint a víz a hegyekből sűrű esőzés után.

A Magyar Rádió, minden tépettsége ellenére, kinevelt olyan műsorvezetőket, akik képe­sek ter­mészetesen, gördülékenyen kér­dezni, tisztában vannak szerepük­kel, s nem hiszik azt, hogy a meg­hívott alanyokkal szemben ők a produkció főszereplői. A tolako­dó, agyon­be­szélős, állandóan önmagukat mondó „személyi­ségekkel" szemben e típus képvi­selői egyelőre kisebbségben van­nak, de jó okunk van abban bíz­ni, hogy a kereskedelmi rádiózás és tele­ví­ziózás kiteljesedésével a közszolgálati médiában hamaro­san megtörténik a profiltisztulás. Bánót nem érheti az a vád, hogy elnyomta partnereit. Mértékkel szólt, igyekezett pontosan fogal­mazni, de mivel a szavak nem automatikusan tolulnak az ajkára, a feszengő hallgató nyögve nyelős csevelyek részesei lehetett. Nem beszélve a témaválasztásról. Elte­kintve attól, hogy a pártállam leg­fontosabb tájékoztatási eszközéül szolgáló tévéhíradó vezetőjének együtt érző megszólaltatása – akit ráadásul volt beosztottja faggat – hányak jóérzését sértheti, Matúz­né szerepeltetése ismételten a mé­diának azt a tulajdonságát példáz­ta, amely a valóságnál rend­re érdekesebbnek tartja önmaga bemutatását.

Hölgyeim és uraim, a kulcsszó: profiltisztítás.

(Hajdú-bihari Napló, 1997)