Ungabunga

Az úgy van, hogy nagy a tülekedés az éterben, az ifjú nemzedéket, a lehetséges vásárló­kö­zön­séget szirénhangon csábítják a kereskedelmi adók zenéi és jópofáskodó „kettőt fizet, hármat kap" dumái. A közszolgálatiak persze megpróbálnak stílusban, hangvételben alkalmazkodni, úgy, hogy azért ne csak sületlenségekről szóljon az élet. Valaki kitalálta a műsorsávokat, ilyen meg olyan korosztályoknak, jött az oldottan informatív, szórakoztató módi. Délután ötkor kezdődik és este nyolcig tart a Fiatalok órái című blokk, benne a Délutáni csúcs, a Kölyökrádió, meg ez, meg az, no és újabban az Apukám világa, Csiszár Jenő műsora.

Érdekes fazon ez a Jenő. Nem olyan, mint az étert uraló hivatásos beszélőgépek, nyilván ezért nem a kereskedelmi adóknál hirdeti az igét, ahol napi háromórás műsorvezetés havi bére 450 ezer forintnál kezdődik, igaz, bruttóban. Jenő már nem éppen mai gyerek, nem is kife­je­zetten intellektuális alkat, viszont vág az agya, s van benne valami plebejus beütés. Talán azért telefonál be olyan sok hallgató a műsorába hétfőtől péntekig, mert Jenő meghallgatja őket, és valamit igyekszik mondani nekik. Az ántivilágban más nexus uralkodott, a telefonáló akkor még a teljes nevét terjesztette elő, boldog békeidő, elfújta a szél. Ma Lajos van, meg Zoli, meg Klaudia, és ha Renáta, mondjuk, Makóról tárcsáz, nem azt mondja, hogy Makó, hanem azt, hogy Délkelet-Magyarország, a legjobb esetben, hogy Szeged környéke. Jenő persze, mint valami keresztes lovag, mindig a saját anyakönyvezett változatával áll elő, ebből is látszik...

A múlt hét valamelyik napján Zoli telefonált Szeged környékéről, és arra kérte Jenőt, hívja fel neki Rozikát, akivel már jó tíz éve jár, és ott, a műsorban kérje meg neki a kezét. Jenő nem a falvédőről jött, ezt nagyjából lehet sejteni, de erre még neki is megakadt a torkán a mikrofon. Kicsit úgy tett, mintha tétovázna, aztán döntött, oké, és már csengett is a készülék a vonal túlsó végén. Mit mondjak, Rozika nem az Apukám világa című műsor hallgatásával töltötte az idejét, meg is lepődött derekasan, jó muri lett a dologból. Volt persze hallgató, aki nem hitte el, hogy ez az egész spontánul játszódott le, de Jenő megmagyarázta. Na és az ungabunga. Több tele­fo­náló hivatkozott rá, néhányan kifejezetten ezt kérték, és akkor olyan volt, mintha Jenő fanfár­ként szólalna meg, csak persze mégsem. Kevés kell manapság az össznépi boldogsághoz.

(Hajdú-bihari Napló, 1998)